Nem túl jó arcmemóriám miatt hajlamos vagyok többször is bemutatkozni, aztán persze csodálkozom az értetlen reakciókon. Ezért most kicsit bajban vagyok, mert áprilisban írtam egy rövid bemutatkozót a Jelenkor olvasóinak debütáló szerzőként.

Most, hogy újra a Jelenkoron és a bemutatkozáson gondolkodom, a pécsi egyetemi évek három meghatározó színe jut eszembe: a tanszéki nagy kanapé kékje és a szekrénysorok barnája a Jelenkor-számok sárgájával csíkozva. Aztán eszembe jut az első alkalom is, amikor a szerkesztőségben jártam. Körülbelül az ötödik percben már a kezemben volt egy eredeti Weöres-kézirat (egy levél volt, ha jól emlékszem). Azt se tudtam, hol fogjam meg, és valószínűleg azt is elhatároztam, hogy többet nem mosok kezet. Szerencsére a fogadalmamat nem tartottam be végül, de tény, hogy a feltételezés meggyőződéssé vált: a Jelenkor szerkesztőségében bármi megtörténhet az emberrel.

Akkor persze még nem sejtettem, hogy számomra mit is fog ez pontosan jelenteni: jó pár évvel később ennek a szerkesztőségnek küldtem el az első szépirodalmi szövegemet, ami végül a Jelenkor Online-on meg is jelent. Azt hiszem, ez adta meg azt a felbecsülhetetlen értékű első lökést, ami ahhoz kellett, hogy merjek írni.

Így hát, ha ajánlanom kell egy jelenkoros szövegemet, akkor legyen az a Fészekrakó ösztön című novellám.

(Fotó: Zsembery Zsófia)