A pécsi irodalmárságommal az az egyetlen baj, hogy semmilyen tekintetben sem vagyok pécsi. Soha nem éltem ebben a városban, semmiféle személyes emlék sem köt egyetlen utcasarokhoz vagy járdakőhöz sem. Lassan huszonöt éve turistaként járok be a Széchenyi térre, ha éppen errefelé akad dolgom. Veszek egy fagyit, kicsi üldögélek a tér valamelyik műkővel borított lépcsőjén. Egyfajta „körüllakóként” veszem szemügyre a várost, legalább rá tudok csodálkozni a változásaira. Mindezt nem „kívülállásom” dacos demonstrálásának, hanem tényközlésnek szánom, aminek az a funkciója, hogy éles kontrasztot képezzen a Jelenkorhoz fűződő viszonyommal.

Több költözés, pakolás után is a polcomon porosodik a lap méternyi hosszú sárgája, amit még a szülőfalum könyvtárosától kaptam egy selejtezés alkalmával. Tisztában vagyok vele, hogy valójában teljesen értelmetlen őrizgetnem, ugyanakkor mégsem tudok megszabadulni tőle. Talán annak az első és akkor elég fájdalmas kudarcnak az emléke köt hozzá, amit még szegedi egyetemistaként, és amolyan kezdő költőféleként átéltem. Azt gondoltam akkoriban, hogy úgy lehet író vagy költő valaki, ha bekerül szövege a Jelenkorba. Pedig a kilencvenes évek elején a Nappali háztól a Pompejiig elég sok vonzó irodalmi lap kínált publikálási lehetőséget.

Az akkoriban a JATE-n is tanító Takáts Jóska közvetítette a nyilvánvalóan rossz Pilinszky-utánérzéseimet a Jelenkorhoz. Emlékszem annak a délelőttnek a napfényes könnyűségére ott, a szegedi Boldogasszony sugárúton, miután a Taki néhány szövegemet méltónak talált arra, hogy elvigye – még szó szerint nyomtatott formában, kettéhajtva, közepes nagyságú borítékban – a Csuhainak. Ezért aztán még súlyosabb csapásként éltem meg a visszautasító levelet, amelyben visszakaptam a kis paksamétát azzal az egyetlen bizakodásra okot adó kitétellel, hogy inkább „várjunk” még.

Persze most már hálás vagyok a szerkesztői bölcsességnek, mert ha akkor leközlik azokat a rossz szövegeket, az isten sem ment meg attól, hogy közepesen gyenge költő legyen belőlem. Így legalább két évtized múltán közepesen pompás prózaíróvá fejlődhettem, mert nem dobta vissza senki az első novelláimat, többek között a Jelenkor sem. Pedig lehet, hogy mindenki jobban járt volna.

Az egyik remek Pilinszky-versem címe Szép szomorú hallomások volt, amelynek ezek a sorai maradtak meg mostantól fogva már az örökkévalóságnak:

„A testben felhalmozódó idegen anyag
kitaszítja a gyöngén kötődő sejteket, szöveteket,
úgy tesz, mint aki helyet csinál.
[…]
A véletlenül levert tárgyakat
sohasem teszem a helyükre vissza.
Nincsen elfogadhatóbb tervem
az elkövetkezőkre.”