Azt, hogy mikor kerültem Pécsre, egyszerű felidézni: 1997. szeptember 15-e óta tanítok az egyetem bölcsészkarán. Sokkal nehezebb pontosan megmondani, hogy mikor váltam pécsivé? Talán amikor a Sensus csoport egyik műhelyszemináriuma után, már a kocsmában, egyszer és mindenkorra sikerült tisztázni a zakós és a kardigános irodalmár különbségét? Esetleg amikor felháborodottan kértem helyesbítést, mert egy felületes recenzens debreceni irodalmárként aposztrofált egy kritikában? Vagy amikor rájöttem, hogy a gyerekünk már illetőségét tekintve tényleg pécsi, hiszen ide született? Amikor egy nehezen szerethető szerző kései regényéről szóló tanulmány mellé megírtam róla életem első nekrológját is a Jelenkorba? Amikor eszembe sem jutott mást megkeresni legkedvesebb novellám fordításával, és hogy nem tudok nemet mondani a lap csábító felkéréseire? Vagy amikor kiderült, olyan régen élek már Pécsett, hogy anyát és fiát is tanítottam már? Nyilván mindezek együtt – anélkül, hogy bármelyik is fordulatot jelentő esemény lenne. Pécsinek lenni, így visszatekintve, könnyű – mintha mindig is az lettem volna.