A tárgyilagos írás regiszterét gyakorolom, ami elfedi a személyességet. Mint Michel Foucault írja önmagáról: „Ne kérdezzék, ki vagyok, és ne mondják nekem, hogy maradjak ugyanaz: ez az anyakönyvek morálja […]. Hagyjon bennünket békén ez a morál, ha írni kezdünk.” Sohasem magamat tartottam fontosnak, hanem témákat, ügyeket, kérdéseket, nézeteket, amelyeket igyekeztem közvetíteni. Noha akad egy-két valamennyire személyes szövegem (mint a Jelenkor60-ba írott: 2018/10), de ezek a magamra szabott szabályt erősítő kivételek.

Amikor 1977 februárjában Örkény István ellátogatott a Pécsi Tanárképző Főiskolára, elsős létemre engem választott ki az Irodalomtudományi Tanszék, hogy az írót a hallgatótársaimnak bemutassam. Egy évre rá elkezdtem írni egy TDK dolgozatot, amelyben egy epikai és drámai változatban is létező művet elemeztem. Ez egyébként a Tóték volt, de a választásomban Örkény személye vagy életműve egyáltalán nem játszott szerepet. Egy műnemelméleti kérdés foglalkoztatott. Kívülről nézve bárki oksági kapcsolatot feltételezhet a két dolog között, de ez is az „ezután, tehát emiatt” logikai bukfence (volna). Mint amikor a Macskajáték szolnoki premierjének szünetében a riporter azt kérdezte a szerzőtől: „Milyen élményből született a Macskajáték?” Amire Örkény azt felelte: „Semmilyenből. Kitaláltam.”

A dolgozatom írása idején láttam egy adatot, miszerint egy tanulmány olvasóinak átlagos száma globálisan tíz. Az a jelenkoros cikkem, amit itt olvasásra ajánlok, négy év kritikaírás után az első tanulmányom (inkább esszém) volt a folyóiratban. Az utána jövő közel 380 lapszám ezt is maga alá temette. Talán lesz most néhány újabb olvasója. És ha már Örkényt szóba hoztam, ez Az örkényi halálkép nyomában (Jelenkor 1987/4, 361–368.).

(Fotó: Müller Bálint)