Már csecsemőként írói elhivatást éreztem, kiválóan főzöm a mazsolás puliszkát, és három felnőtt gyerekem van. Mondjuk, ez mind igaz, de mi köze mindennek ahhoz, hogy amikor Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát? Mi köze a homlokzatnak az életünkhöz? Nyilván segíti a megélhetésünket, ha kellemes hírekkel szolgáljuk ki a közönséget, hajlanék is rá, de most már minek. Amikor egy író még lehetett híres – akkor igen, akkor még volt tétje az önfényezésnek. Akkor még meggondoltuk, hogy elmondjunk-e magunkról fura dolgokat – meg hogy ráadásul még menőzünk-e a fura dolgokkal. Régen nem mondtuk el, ha egész gyerekkorunkban hazudoztunk, aztán a házasságunkban tovább hazudoztunk, ha a gimiben folyton megbuktunk, és évet is ismételtünk, ha börtönben ültünk külföldön köztörvényes bűncselekmény miatt, ha szenvedélybetegek vagyunk – ám szerencsére nincs bűntudatunk mindezek miatt. Régen féltünk elmondani az illetlenséget: Pilinszky és Verlaine nem híresztelte, hogy meleg, Balassi, hogy útonálló, Villon, hogy gyilkos, Defoe, hogy besúgó, Weöres, hogy alkoholista, Ady, hogy szifiliszes.

Most más a helyzet, az irodalom elbukott, nincs mit vesztenünk, most már inkább nyerünk a kamingauttal – csak nehogy a kedves olvasó emiatt azt gondolja, hogy az illetlenség az íróság feltétele. Nem, nemcsak az író fura, hanem az olvasó is. Mindazonáltal ne essen kétségbe, ha egy reggel arra ébred, hogy szörnyű féreggé változott – ez a változás csak felismerés. A felismerésért dolgozunk.

(Fotó: Ruprech Judit)