November 23-án a Csorba Győző Könyvtár szervezésében egy japán cseresznyefát ültettek a nemrégiben elhunyt Bertók László emlékére. Miszler Tamás, a könyvtár igazgatója és Ágoston Zoltán, a Jelenkor főszerkesztője emlékezett meg a költőről, közreműködött Köles Ferenc színművész. Az eseményen jelent volt Bognár Szilvia alpolgármester és Bertók Attila, a költő fia.

Az alábbiakban Ágoston Zoltán beszéde olvasható.

Már Bertók László első valóban saját kötetének címében ez áll: Fák felvonulása (1972). Ennek egyik versében, az Egymás örömére címűben írja:

„Nem voltam rosszabb nálatok,
ha kő repült, azt mondtam: madár,
tavasszal azt:
kezdődik a fák felvonulása.”

A Nagyatád című versben is a gesztenyék virágzása, „gyertyáik gyújtogatása” jelzi a tavaszt. Ugyanitt az Áprilisi fa zárlata valamiféle reményt sugall a világ káoszában:

„És ez az áprilisi fa,
az egyszeri, a sose látott,
zöld ujjhegyeivel fölborítja,
helyrebillenti a világot.”

Aztán eszünkbe jut ikonikus, Csontváry képére írt verse, a Villanyvilágított fák Jajcéban. Ez a megérkezés vagy talán inkább a rá annyira jellemző köztesség, a “még innen, de már odaát”, a talány verse. A Zöld pajzs alattban az erdő lombja nyújt védelmet a szülőföldről alkotott különös látomásban az egykori ellenség nyílvesszőitől.

Ha ugrunk az időben, a ‘84-es kötet címe ez: Ágakból gyökér, s ez a különös, feje tetejére fordított kép Bartók Béla zenei világához kapcsolódik.

Láthatjuk, milyen végtelenül sokféle helyzetben, jelentéssel felruházva alakítja költői képpé a fákat Bertók.

A Háromkák című kötet, amit Bertók László „kerti könyvnek” nevezett, tartalmazza talán a legtöbb olyan verset, amely a fák rejtélyét megjeleníti. Itt a mulandóságtól a szabadságon át a létezés szótlan és mitikus alakjáig sok mindent jelent.

 „A szívemig ér,
csüng a fán egy önmagát
túlélő levél.” (9)

„Szabadság, ha van,
ki szaggatja a láncát
fák ágaiban?” (27)

„Halál? Ifjuság?
Fehér csipkében várnak
a cseresznyefák.

Lombja, virága...
Mért gondolna a fa a
tavalyi fára?” (29–30)

„Csukódna, nyílna,
bolondozik a széllel
a kamasz nyírfa.” (50)

„Habos beretva,
az üveghegyen túlra
villog a meggyfa.” (67)

Bertók Lászlónak a japán háromsoros versformából, a haikuból sajáttá formált, az első és utolsó sort rímeltető „háromkái” egyértelműen mutatják formai inspirációjukat, igaz, verseinek szelleme néhol eltér azokétól, ahogy arról többen írtak is már. Egyes darabjai ahhoz hasonlóan elvont, meditatív, rejtélyes jelentéssel bírnak, míg mások konkrétabb vagy ironikusabb, szarkasztikusabb karakterűek. Úgy tudom, a most ültetendő japáncseresznyének nincs termése, nem hajt hasznot. Ez azonban nem baj, hisz Bertók költészete sem kecsegtet megfogható haszonnal. De gyökérzete a magyar nyelv és költészet legjavából táplálkozik, egyenes a törzse, lombja enyhet is tud nyújtani, s mindig újra és újra virágzik abban, aki olvassa.

(Fotók: pecsma.hu)