Uitz korai, hazai emberábrázolásai között egyedülálló ez a reprezentatív portré, mely az izmusok tanulsága nyomán egy ismert személyiségről, mégpedig az 1910 körüli új irányzatokat először magyarul összefoglaló Hevesy Ivánról készült. Negyvenöt évvel ezelőtt került vásárlás útján Hevesy özvegyétől, a neves fotóművész Kálmán Katától a Modern Magyar Képtárba. A kép a művészettörténész, esztéta, író, kritikus, szerkesztő, illetve máig legismertebb oldaláról, a fotóművészet alkotója és korai teoretikusa, Hevesy Iván (1893–1966), valamint a magyar avantgárd egyik legtehetségesebb festő és grafikus művésze, Uitz Béla (1887–1972) eddig részletesen nem elemzett szoros kapcsolatának legfőbb bizonyítéka.

Kassák Lajos körében talált egymásra az értelmiségi családból származó, jól képzett, érzékeny entellektüel és a paraszti környezetből kikerült „vad”, temesvári festő, akik jól kiegészítették, inspirálták egymást. 1907-től, amikor Pestre jöttek, már lehetett Cézanne-képeket látni a hazai kiállításokon. Felsőfokú tanulmányaik idején, 1913-ban az izmusok friss eredményeit hozta ide Herwarth Walden vándorkiállítása a futuristák és expresszionisták műveivel, a Nemzetközi Posztimpresszionista Kiállítás, majd jött egy Picasso-tárlat, stb. Ezek döntő impulzust jelentettek a fiataloknak. A Kassák családba felesége révén bekerült Uitz rajzait, kiállításkritikáit sógora A Tett, majd a MA avantgárd lapjaiban szerepeltette 1916-tól. Hevesy Iván 1917-ben a MA-val párhuzamosan, hasonló címmel indította el rövid életű saját lapját, a Jelenkort. Hevesy közölt írást Kassáktól, és ő is publikált a MA-ban. Uitzot és Hevesyt a szerkesztőségben összehozta a Kassák-kör izmusok iránti elkötelezettsége, s lettek az új törekvések speciálisan magyar képviselőivé. Hevesy Túl az impresszionizmuson című tanulmánya revelációként hatott a MA 1919. márciusi számában, jelentőségére utal, hogy Kassák különlenyomatban is megjelentette Futurista, expresszionista és kubista festészet címmel.

Az izmusok elemzésének irányába erősen hatottak a MA szerkesztőségében folytatott viták, az ott látott művek, hazai és külföldi kiadványok. Hevesyt nemcsak széleskörű olvasottsága tette alkalmassá a tanulmány megírására, hanem művészbarátai, elsősorban Uitz Béla törekvéseinek ismerete.

1918-ban Uitz alkotóereje teljében volt. A kirobbanó temperamentumú Uitz és a teoretizáló Hevesy az izmusok értékelésében egymásra találtak. Jó kapcsolatukat, preferenciáikat jelzik Uitz Hevesyt ábrázoló portréi.

Az elsőt Uitz színes tusba mártott ecsetvonásokkal vitte papírra. Az előtérben merészen kiemelve, profilban, kalapban, közelről láttatta az írót, szokatlanul táji háttér elé komponálva. Korai munkásságának két kedvelt műfaját sajátosan egyesítette a gyors, sraffozó vonalakkal felvitt merész kompozícióban. A kép friss, pillanatnyi impresszióból született expresszív alkotás, mely jól elkülönült a külföldi, elsősorban németországi expresszionizmus példáitól, és még nem lépett a kubizálás irányába. (A sokáig lappangó mű felbukkant a Virág Judit Galéria 2019. őszi árverésén.)

Ezután, 1918 vége felé foghatott a festő a Hevesy Ivánt ábrázoló második képhez, az elsőtől merőben eltérő, nagy olajportréhoz. Kihívás lehetett, mivel pályatársakról portrét nem és olajképet általában alig festett nemcsak a szűkös anyagiak miatt, hanem mert tehetségének jobban megfelelt a papírra gyorsan felvitt vonalakra koncentráló expresszív alkotás. Modellje jószerével felesége volt, akinek vonásait általánosítva, szinte 20. századi Madonnaként monumentalizáló emberábrázolássá lényegítette át. Szép bizonyság erre az ugyancsak a pécsi Modern Magyar Képtárban található Anya gyermekével című olajkép, mely stilárisan és méretével közel áll a Hevesyt ábrázoló festményhez.

A művészettörténész barát megörökítésére ösztönözhette Uitzot a Nyolcak portréfestészete, elsősorban Tihanyi képei, melyeket 1918 decemberében a MA helyiségében mutatott be Kassák önálló kiállításon. Uitz Hevesy portréja azonban nem expresszív, pszichologizáló alkotás, a kép formavilága inkább kubizáló, a térdig ábrázolt alak kompozíciós kiemelése, dinamikus térbe helyezése volt fontos. A színek visszafogottak. A festő maga keverte festékekkel kereste a kék öltöny és az égetett okkersárga drapéria hideg-meleg színkontrasztjában a kép dinamikus egyensúlyát. Az író megvilágított arcát a ruha, valamint a drapériák fényárnyékkal modellált redőinek plasztikus vibrálásával emelte ki. Uitz sajátosan egyesítette műveiben az izmusokból levont expresszionisztikus és korakubisztikus értékeket, de a reneszánsz és Greco művészetének tisztelete is éppúgy ott volt hagyománytárában, mint Cézanne hatása. Egyéni stílusában így olvasztotta össze a múlt és a jelen újításait. Így lett a hagyomány és a modernség sajátos közép-európai szintézis hordozójává, melynek eszméjét a két barát együtt vallotta.

Miért született és hogyan került az olajportré az íróhoz? Feltehetően baráti kérésre fogott hozzá Uitz, és nem egyszerűen a festő ajándékozó gesztusával jutott a kép Hevesyhez. A család visszaemlékezése szerint Hevesy Iván apai örökségéből fizetett honoráriumot érte. (A művészettörténész vásárlással is támogatta nehéz anyagi körülmények között élő „maista” festőtársait, például Bortnyik Sándort és Mattis Teutsch Jánost. Így kerültek tőlük is fő művek a pécsi képtárba, sajnálatos azonban, hogy az író gyűjteményének további darabjai szétszóródtak.)

Így Hevesy Iván nemcsak barátja, hanem mecénása is volt Uitznak. Erről az eddig nem ismert szerepéről tanúskodnak Uitz Béla 1921–23 között Bécsből írt és Hevesy hagyatékában fennmaradt levelei, melyekben a művész segítséget kért mappák kiadásához, illetve alkotói szponzorálás ügyében. Azt is szerette volna, hogy az író keressen valakit, aki az 1923-as bécsi kiállítás után egy tervezett párizsi tárlatot megfinanszírozna. A körülmények megváltoztak, sajnos ebből már nem lehetett semmi. 1922-ben találkozhattak utoljára Bécsben, amikor Hevesy a családi visszaemlékezések szerint ott járt. Ebben az évben publikálta Uitzról szóló második, nagyobb tanulmányát az író, immár a Nyugatban, melynek második nemzedékével volt egykorú. Írásában némi baráti elfogultsággal a „korszerű embernek az új formákért vívott harcáról” szólt egészen az orosz konstruktivizmuson át a proletkultig ívelő kísérletezésekig, mialatt a bécsi Egységben Kassák és Bortnyik Képarchitektúráit „négyszögesített világnézetként” elítélte. Ezután útjaik végleg elváltak. Uitz Bécs után 1924–26 között Párizsban élt, majd Moszkvában, és az 1930-as évek sztálini kultúrpolitikája, majd börtöne felőrölte avantgárd erejét. Hevesy 1925-től véglegesen a film- és fotóművészet mellett kötelezte el magát. Budai dolgozószobája falán továbbra is ott függött az Uitz Béla által festett olajportré.

Ezúton mondok köszönetet az író lányának, Hevesi Katalinnak a kutatáshoz nyújtott segítségéért.