Kontraszty László a magyarországi modernizmus kevéssé ismert alakja. Életpályája átlagosnak mondható 20. századi magyar művészi életút, az alternatív művészeti iskolák sorától kezdve az absztrakció/figurativitás dilemmáján át a szocreálig.

A Barbusse Clarté című olajkép keletkezési dátuma (1947) láthatóvá teszi a művész ideológiai és művészi fordulatát, s kirajzol egyfajta – a korszak művészettörténete szempontjából általános tanulságokkal szolgáló – evolúciót. Kontraszty ez év januárjában az Ernst Múzeum Magyar Művészhetek Reprezentatív Kiállításán állít ki, melynek fővédnöke Tildy Zoltánné, védnökei pedig a korszak ismert politikusfeleségei, többek között Rákosi Mátyásné, Szakasits Árpádné, Gerő Ernőné és Rajk Lászlóné. Az itt kiállított 217 mű – köztük Kontrasztyé is – „a hadifoglyok támogatásának ügyét szolgálja”.[1]

1947 márciusában már az Alkotás Művészházban találjuk munkáit az Európai Iskola A művész két arca című kiállításán, júliusban pedig Az elvont művészek második csoportkiállításán Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás, Martyn Ferenc, Rozsda Endre és Vajda Lajos társaságában.[2] Az elvont művészek második csoportkiállításán Kontraszty tizennégy művész között mutatta be nonfiguratív, a bioromantikusok hatásáról tanúskodó organikus-absztrakt kísérleteit. A tiszta absztrakció lehetőségével egyre intenzívebben kacérkodó művész számára az Elvont Művészek Csoportja volt az első olyan művészeti szervezet, amelynek koncepcióját teljes mértékben sajátjának érezte, egyrészt mert manifesztumszerűen állást foglaltak az absztrakció mellett, másrészt mert vezéregyéniségük, programadójuk Kállai Ernő volt, akivel pár évvel korábbi első találkozásukkor mély barátságot kötött. Kontraszty azonban sosem vált „igazi” elvont festővé, mert Kállai körében is mindvégig megőrizte azt a Kassáktól örökölt szociális érzékenységet, mely formalista kísérleteit abba az irányba terelte, hogy a „képzetlen tömegek igényeihez”, intellektusához igazítsa képi világát. 1947. március 18-ai naplóbejegyzésében arról számol be, hogy „a szocialista művészet mai gyakorlata még nem vette át a haladó művészet értékeit. Egyelőre ott tart, hogy a művészetet csak a nevelés eszközének tekinti, sőt csak a morális és nem egyúttal az esztétikai nevelés eszközének, mert az esztétikai szempontot alárendeli a morálisnak. Ez azonban átmeneti állapot. Az ereje teljében lévő szocialista államban a művészet a tiszta szép eszközeivel fogja szolgálni a morált”.[3] Ugyanaz a küldetéstudat mozgatja 1935 körül, amikor az újjáéledő progresszió szelleme a Szocialista Képzőművészek Csoportjához közelíti,[4] mint 1947 nyarán, amikor a francia emigrációból hazatérő Németh Andor és az új irodalom kibontakozását propagáló írók (köztük Illyés Gyula, Kassák Lajos, Déry Tibor stb.) köréhez csatlakozik illusztrátorként. Németh 1947 decemberétől az ekkor induló és a korszak legfontosabb irodalmi orgánumává váló Csillag főszerkesztője,[5] aki törekszik rá, hogy vizuálisan is szép folyóiratot hozzon létre. Kontraszty ekkor már jelentős illusztrátori múlttal rendelkezik (1946-ban Katajev Távolban egy fehér vitorla című regényét illusztrálja a Szikra Nyomdának és a Szabad földnek a Téli esték című füzeteket, 1947 júniusában pedig az Új Magyar Könyvkiadóval szerződik Alekszandr Beljáev Kétéltű ember című fantasztikus regényének illusztrálására), így irányul Németh Andor figyelme a fiatal művészre.[6] A Csillag illusztrátoraként napi szintű kapcsolatban azonban csak Méray Tibor felelős szerkesztővel, az amerikai „baktériumháború”-ról szóló kommunista propaganda hazai terjesztőjével, a Magyar Írók Szövetségének későbbi párttitkárával áll. Az új magyar írókat tömörítő Csillag az indulás évében erős szimbiózisban van a kommunista kulturális vezetéssel, s az írók, illusztrátorok is egytől-egyig kommunista elkötelezettségűek. A lap népszerűsége okán létrehozzák a Csillag Barátainak Körét, és „egymásután alakulnak meg üzemi olvasókörök, értelmiségi csoportok, vidéki klubok stb. A Kör állandó összeköttetést tart fenn ezekkel a csoportokkal, előadásokat rendez, vitaestéket tart, levelez.”[7]

Kontraszty a Csillaghoz való csatlakozását követő hónapokban festi Barbusse Clarté című nagy méretű olajképét, melynek a szocialista írókkal, rajtuk keresztül pedig az Henri Barbusse francia író, költő és kommunista aktivista munkásságával való találkozása állhat a hátterében.[8] Barbusse „1927-ben járt először a korabeli Szovjet-Oroszországban. Az ottani kommunisták igyekeztek a kaotikus, szörnyű állapotokat leplezni azzal, hogy ún. külföldi „társutasokat” fogadtak az országban és Patyomkin-falvakkal (látszat-jóléttel) tévesztették meg őket. Ennek hatása alá került Barbusse is, aki útirajzot írt Oroszország címen és ebben csak a sikereket szemléltette”[9] – olvashatjuk a Haladás című baloldali lap 1949-es beszámolójában. Barbusse 1915-ben Világosság (Clarté) címmel háborúellenes regényt is ír, később pedig ugyanezzel az elnevezéssel baloldali lapot és értelmiségi csoportot alapít, „amely a világ minden nemzetének vezető szellemiségét gyűjti egybe”,[10] és politikán kívüliként definiálja magát. Tagjainak sorában tudhat olyan értelmiségieket, mint Anatole France, Upton Sinclair, H. G. Wells, Stefan Zweig, célja pedig a világ értelmiségének összefogásával a világbéke elősegítése. Ennek egyik fontos eszköze volt a népművelés, vagyis a tanulatlan tömegek általános értelmiségi színvonalra való emelése. Barbusse és a Clarté szellemisége a negyvenes évek második felétől 1956-ig igen népszerű volt Magyarországon, és fontos szerepe volt a népnevelő propagandaművészet koncepciójának kialakításában. A Csillag afféle új Clarté folyóiratként, a Csillag Baráti Kör pedig magyar Clarté Csoportként is értelmezhető. Kontraszty említett műve (az 1914–1918 alcím alapján) az I. világháború időszakába kalauzol minket.

A kép előterében egy arctalan, torz tetemet, mellette földre hullott harci sisakját látjuk. A középmezőt egy, a tetemmel párhuzamos, s azzal a halál oszlásában szinte eggyé olvadó ló teste jelöli. A megrázó kompozíciót felülről a füstbe borult horizont és a harcmező véres sártengere keretezi. Az expresszív, absztrakcióba hajló alakzatok még inkább fokozzák a kép drámaiságát, a háború pusztító, rációt, etikát és esztétikát nélkülöző, embertelen mivoltát. Egy, a kép keletkezési évében megjelent írás rámutat, hogy „Henry Barbusse az első világháború poklában látta meg az embertelen emberi szenvedések okainak frázisokkal és mesterséges ködösítésekkel elleplezett gyökereit s a lövészárkokban átélt szörnyű élmények hatása alatt írta meg világhírűvé vált művét: Tűz című regényét. Ettől kezdve írói magatartása egyre határozottabb lett, nyíltan kilépett a politikai közélet porondjára és szoros kapcsolatokat létesített a francia forradalmi munkásmozgalommal.”[11] Kontraszty is a jelen horizontjára emeli a múltbeli történelmi eseményt mint következményt s mint cselekvésre buzdító imperatívuszt, Barbusse ideológiai ívének egy képbe való sűrítésével. A festmény nemcsak a hazai Barbusse-recepció képzőművészeti megjelenése, hanem a Picasso-recepció szempontjából is igen fontos, hiszen egyértelmű Guernica-parafrázissal van dolgunk. Picasso munkásságával többféle úton is megismerkedhetett Kontraszty az 1947-es évben, ezek közül a legfontosabb Alfred H. Barr 1946-os Picasso-kötete.[12] Picasso hatása – Mezei Ottó szerint – Lossonczy Tamás ekkori műveiben is tetten érhető,[13] és valószínű, hogy Lossonczy – aki az 1937-es világkiállításon eredetiben is látta a Guernicát – már korábban beszámolt tapasztalatairól barátjának. Barr könyvének hatására Kállai Ernő 1947-ben már dolgozott 1948-ban kiadott Picasso-kötetén,[14] ezt megelőzően pedig 1946-ban terjedelmes tanulmányt közölt a művészről, amelyet a Kállai körében mozgó Kontraszty bizonyára ismert.[15] A Picasso hatvanötödik születésnapjára írt szövegből megtudhatjuk, hogy a festő „legújabb munkái eredetiekben sajnos nem kerültek még Budapestre, de az ide érkező, részben színes reprodukciók egész sora révén meglehetős áttekintésünk kínálkozik arról, hogy művészútján merre tart mostanában”. Picasso legújabb műveivel kapcsolatban Kállai úgy véli, hogy „emberlátomása soha akkora szerkezeti szigorúsággal és formai tömörséggel, soha annyi könyörtelen, csontig és velőig ható igazmondással nem idézte még a korunk társadalmi nyomorúsága, fasiszta és háborús őrülete által megkínzott, vagy emberi mivoltából bestiálisán kivetkőzött humánumot, mint ezekben az 1940–45 között készült művekben”. Megállapítja, hogy az újabb művekre jellemző drámaiság és szociális érzékenység a Guernica óta lett úrrá Picasso művészetén, és „a szegény néppel való együttérzés” közvetlen festői megnyilvánulásaiként tartja őket számon. Somlyó György ugyanekkor abban látja a Guernica korszakos jelentőségét, hogy Picasso képes volt ráérezni a változó idők lényegére, vagyis arra, hogy a polgári enteriőrökbe készített táblaképek időszaka lejárt.[16]

Kontraszty Barbusse Clarté című munkája egy olyan szintetizáló mű, amely egyszerre foglalja magába az Elvont Művészek Csoportjának absztrakcióval kapcsolatos dilemmáit, a Szocialista Képzőművészek Csoportjának munkástömegek igényeit figyelembe vevő művészi célkitűzéseit, a barbusse-i hagyomány jellegzetes, a Csillag körében kiépülő lokális sajátosságait és a Picasso-recepció vonatkozásait (egyrészt a Kállai-féle pacifistát, másrészt a Somlyó-féle agitatív-propagandisztikust). A Kállai-kör europér intellektualitása, a Csillag kommunista miliője és a szocializmus nyugati, értelmiségi mintái unikális – a korszak értelmiségijének eklektikus gondolkodásáról tanúskodó és Picasso magyarországi recepciója szempontjából sem elhanyagolható – művet eredményeztek. Az eseményekben dús 1947-es átmeneti év absztrakt-expresszív munkáit a tényleges propagandaművészet és a realizmus időszaka követi: 1948-ban már a Bányavidéki Dolgozók Kulturális Szövetségének vándorkiállításain találjuk a művészt, többek közt Marosán Gyula és Hincz Gyula társaságában, hogy a bányamunkásokkal megismertessék a „magyar művészet remekeit”.[17] Ez viszont egy másik történet kezdete.