Az 1990-es évek elején az alternatív táptalajon növekvő alternatív kultúrák kezdtek helyet követelni maguknak a köztudatban, mert elegük volt a műveltség peremvidékéből. Mégis, a gyújtóponttól kicsit távolabb, a földrajzi peremvidéken bontakozott ki az akkor még fiatal, de már ismert művésznek számító Bukta Imre karrierje, aki az újító irányvonalakkal részint együtt, máskor szembehelyezkedve dolgozta ki markáns és egyedi formavilágát. Ahelyett, hogy az országhatáron kívül meghonosodó trendekkel kísérletezett volna, inkább közvetlen környezetét vette górcső alá – kritikus szemmel. A hazai irányzatok közül mai napig kitűnik az általa megalkotott és elnevezett „agrárművészet”. Bukta esetében az inspirációs forrás egy közép-magyarországi, vidéki bájjal bőven felfegyverkezett, kis lélekszámú falu, Mezőszemere. Stílusának legfőbb ismérve ezekben az években a nem kifejezetten művészeti felhasználású anyagok integrációja volt, a hordozó felületre bádoglemezek, fadarabkák, gyufaszálak, ipari hulladékok kerültek. Ily módon a művek ars pitturája, az őket összefogó elvrendszer, úgy tudott anyaggá válni, hogy összhangban maradt önmagával. Mindeközben pedig a művész hétköznapi életének tapasztalatai, a „kétkezi munka örömei” szokatlan nívóra léphettek.

A Kisnyúl az aktatáskában (1992) című alkotás véghezviszi a vidék tematikájának és a hétköznapok anyagainak apoteózisát. Felmagasztosulás ide vagy oda, a mű kontrasztokra épülő volta nem kérdéses. Az első és legfontosabb ellentét anyaghasználat és vizuális kulcs között rejlik: bár az elsőt illetően ipar-asszociációink támadhatnak a felület keménységének, érdességének köszönhetően, a képi világ szelídségre enged következtetni. Részleteiben vizsgálva feltűnik például, hogy a nyulak esetében nem cél a természethű ábrázolás, sokkal inkább azok jel- és sablonszerű megfogalmazása. A nyúl-sablonok lehetnének akár húsvéti sütőformák is. A középen, mandulaformájú résben elhelyezkedő aktatáska mívessége sokkal inkább utal a népi kultúrára, mint eredeti használatának céljára. Ily módon funkcióját vesztett tárgyról van szó, mely a nyulakhoz hasonlóan önmaga jelképévé válik. A helyenként megjelenő facsemeték esetében sincs ez másképp, sőt, montázsszerű voltuk miatt olyanok, mintha a nagy egészben kicsi műalkotásokként rejtőzködnének. A középső mandulaformát körülölelő és a nyulakat elválasztó fadarabkák egyszerre teremtenek összhangot, és szabdalják darabokra keménységükkel a látvány egészét. A megoldás nagyban hasonlít ahhoz az élményhez, mely a madártávlatból szemlélődőt éri, ha a falusi kertekre tekint. A központi elem, az aktatáska háttere az alkotás egyetlen olyan pontja, melynél klasszikus festészeti megoldás látható: a sötét tónusú, matt tusrétegben alig kivehetően körvonalazódik a vidéki táj.

Az anyaghasználathoz hasonlóan szokatlan a kompozíció is, mely ugyan szimmetrikusnak nem mondható, de centrálisnak annál inkább. A sokat emlegetett mandulaforma értelmezhető emberi, szemhéjak nélküli szemformaként is, melynek közepébe az írisz helyett az azt kétharmad arányban kitöltő fa kistáska kerül. Az alakzatot körbebarikádozzák a fémcsattal odahegesztett fadarabok, melyek között pléhnyulak bujkálnak, akik mintha mind a centrum felé tekingetnének.

Elsőként az összképet magába foglaló meseszerűség, narratív látásmód merülhet fel az értelmező számára. Könnyű a művet szemlélve lehetséges történeteket alkotni, kitalálni például, hogy a kertekben üldögélő nyulak mind foglyul vannak ejtve, és szorongva tekintenek a magasba emelkedő aktatáskára, melyről jól tudják, hogy egyik társukat rejti. Kinek az érdeke, hogy a kisnyulak az aktatáskában kössenek ki? Nyilván a vadászé, aki a bőrüket vásárra viszi. Életben maradnak-e, ha elkapják őket? Aligha. A sötét folt, mely a mindent elnyelő táskát határolja, a nyulak számára egyenlő a baljós végzettel, mely árnyékát hamarosan kiterjeszti azokra a kertekre, melyeknek ők jelenleg rabjai. A menekülés lehetősége nem áll fenn, a földbe vert cölöpök és karók szilárdak, az idő pedig kevés. Marad a csendes várakozás a rossz végkifejlet biztos tudatában. A vadász, melynek keze az aktatáskát mozgatja, akkora, hogy el sem tudják képzelni – alakja egyenlő a gonosz sorssal, akit nem látni, csak figyelő szeme és ténykedései folytán tudja mindenki, hogy létezik.

A másik lehetséges olvasat az ember szemszögéből veti fel a nyúlnak mint jelképnek a kérdését. Magyar népmesékben gyakori az áldozat szerepével való rokonítás: mindig ő húzza a rövidebbet, ő lesz az, akit a többi állat találékonyságának köszönhetően átejt a palánkon. Mindemellett jellemző attribútuma a gyávaság, mely az előbbivel ellentétben ténylegesen gyakorlati szempontokon alapul, ugyanis a nyúl valóban félős természetű. A számtalan ábrázolás és nyúlhoz köthető jelző ellenére a történelem leghíresebb darabja természetesen Dürer nevéhez fűződik, mely a szerteágazó allegóriákkal ellentétben az alkotó részletekben lelt öröme okán keletkezett, tehát nem hivatott önmagán túlmutatni. Bukta művének sokkal inkább van köze a magyar népmesék világához, mint az enciklopédiába illő precíz akvarellhez.

A pléhnyulak a maguk mozdulatlanságában az előbb említett áldozatok, melyek veszélyérzetét eloltja óvatlan kíváncsiságuk. A menekülés utolsó utáni pillanatában is csak ülnek, és nyugtalanul szaglásznak a levegőben. Aztán eljön az a pillanat, amikor már késő felvenni a nyúlcipőt – ekkor már mindegy a kerítés is, meg az aktatáska is. Többek között felmerül egy harmadik lehetőség, mely szerint bármennyire kötődik a jelenkori vidék a kulturális hagyományhoz, hétköznapi életében a nyúlnak sokkal profánabb szerepe van. Az aranyos és félénk állat itt a szó szoros értelmében kártevő: míg a róka a tyúkokat lopja az ólból éjszakánként, a nyúl, telhetetlen étvágyának köszönhetően, minden elé kerülő növényszármazékot megrág. A veteményeskertek terményei a kedvenc csemegéje, de nem veti meg a fák kérgét sem (ezért mázolják be azokat sok helyen mésszel). Ily módon világossá válik, hogy a gazdák minden lehetséges eszközzel próbálják kivédeni a nyúltámadásokat. A megtorlás jegyében tevékenykedő hobbivadászok szerint sincs az aktatáskánál jobb hely a nyúl számára.

Hangosan kattan a zár a tömör falú ketrec tetején. Vele ellentétben azonban számos lehetséges (köztük politikai) olvasat nyitva marad. Lukács György kisnyulai, és egyéb ideológiák kisnyulai is szabadon ugrándozhatnak, de lehetséges, hogy egy műalkotásnyi pillanatra ők is benn rekednek a sötétben, a táska mélyén.[1]  Egy biztos: a nyulak és a magyar vidék nem sokat változott. A stagnáló állapotokat olykor-olykor megtöri egy aratás, falunap, jégeső, a földeken pusztító krumplipoloska, vagy éppen a vetést dézsmáló kártevők. Azt, hogy a látszólagos egyhangúság mögött milyen vizuális és filozófiai értékek rejlenek, Bukta életműve a legmagasabb szinten szemlélteti: több évtizedes pályafutása során töretlenül merít ihletet az elfeledett vidéki Magyarországból.