Pécsett a napokban ünnepelte a korábbi egyetemi, megyei és városi könyvtárak integrációjával 2010-ben létrejött Tudásközpont a Pécsi Városi Könyvtár hetvenedik évfordulóját. Eszerint az ünnepelt 1943-ban nyílt meg, mégpedig nem kisebb ember vezetésével, mint Weöres Sándor. Ez tény, ám az is, hogy nem akkor nyitotta meg kapuit először.

Csorba Győző A város oldalában című – Csuhai István által készített – interjúkötetéből tudjuk, hogy Pécsnek már a század elejétől volt városi könyvtára, de az az első világháború környékén tetszhalott állapotba jutott, s könyvanyagát a húszas évek elején a Trianon után Pozsonyból Pécsre költöztetett egyetem könyvtárában helyezték el. Irodalomtörténeti érdekesség, hogy ez a városi anyag nagyrészt két adományból tevődött össze: az egyik egy Szikray Odó nevű pécsváradi bíró, a másik Babits Mihály nagybátyja, Kelemen Mihály katonaorvos mintegy ötezer kötetből álló bibliotékája volt, melyet a költő is használt diákkorában, évekig nagybátyjánál lakván.

A negyvenes évek elején a város ambiciózus polgármestere, Esztergár Lajos kitalálta, hogy újranyittatja Pécs könyvtárát, s akkor ennek vezetésére visszahívhatja az egyetemi évei lezárultával innen eltávozó Weöres Sándort. Úgy is lett, a költő visszatért, és munkához látott mint városi hivatalnok. Vezetése alá két fő tartozott, egy férfi hivatalnoksegéd és egy női beosztott. A munka jó ideig abból állt, hogy a húsz évvel korábban az egyetemi könyvtárba betagozott anyagot kellett most kiemelni, illetve az állományt némi vásárlással gyarapítani. A helyszín az Apáca utcai, későbbi megyei könyvtári, ma üresen álló barokk épület földszinti része volt – ennek falán Weöres és Csorba munkásságát is emléktábla méltatja napjainkban –, mely korábban csendőrőrszobaként szolgálta a közjót.

Csorba Győző az említett kötetben így emlékszik vissza Weöres könyvtárosi munkájára: „Az is az igazsághoz tartozik, hogy a könyvtári munka nem volt neki való. Sem a munka maga, sem az, amikor ezt számon is kérték rajta. A főjegyző volt akkoriban a könyvtár ellenőre. Néha átjött. Nem volt rosszindulatú, csak tudta, hogy Sanyit időnként figyelmeztetni kell. A városházától nincs messze a könyvtár. Mindig úgy jött át a főjegyző, hogy előtte megtelefonálta az érkezését. A hivatalsegéd mesélte el nekem, amikor már itt dolgoztam, hogy Sándor egyszer otthon, a lakásán, a mostani Kisgaléria helyén aludt, amikor telefonált a főjegyző. A hivatalsegéd elrohant hozzá. A lakása két percre esett a könyvtártól. »Doktor úr, tessék azonnal fölkelni, mert a főjegyző úr jön látogatóba, mindjárt itt lesz.« Sanyi megfordult, ki sem nyitotta a szemét: »Csak jöjjön, látogasson meg, ha a kedve úgy tartja.« És aludt tovább.”

A hetvenedik évfordulót köszöntő esemény mellett egy kis kiállítást is megtekinthet a Tudásközpont látogatója az első emeleten. Ennek anyagában látható néhány dokumentum Weöres Sándor könyvtárosi tevékenységéről. Így például autográf bejegyzéseit, amint a leltárkönyvbe rótta a megvásárolt új szerzemények szerzőit és címeit: „Moravcsik Ernő Emil: A neurasthenia, Tormay Cécile: Bújdosó könyv, II. köt”. Máshol pedig ezeket: „Oscar Wilde: Salome, Doros Gábor: A nemi egészségügy problémái”, illetve „Weöres Sándor: Theomachia”. Az állománygyarapításban nyilván széles körű olvasói érdeklődésnek kívánt megfelelni, ugyanakkor bizonyára a saját érdeklődése is befolyásolta az új könyvek beszerzését.

A kiállításnak a fentieknél is érdekesebb része egy levélváltás. 1942 augusztusában hivatalos formájú „felhívást” intéz hozzá mint városi alkalmazotthoz a polgármester nevében az idézett anekdotában szereplő dr. vitéz Zádor Imre „Konrád Lajos írásműveinek bírálata” tárgyában. A szöveg nem udvariaskodik, nem kér, hanem utasít. „Dr. Weöres Sándor megbízott könyvtáros a tárgybeli írásművekről adjon bírálatot.” Dátum, pecsét, aláírások. Csorba Győző visszaemlékezéséből arra következtethetünk, hogy Weöres talán nem volt tökéletes könyvtáros, s most a válaszlevél is megerősíti, hogy a szervilis hivatalnok-lelkület idegen volt tőle:

„Polgármester Úr!

Hivatkozással 76.638/2-1942. E. számú határozatára, Konrád Lajos »Lehulló bilincsek« című írásmunkájával kapcsolatban a bírálatot az alábbiakban tisztelettel felterjesztem:

A »Lehulló bilincsek« jó szándékú hazafias írásmű, de a jó szándékon kívül semmi értéke nincsen. Tele van érzelgősséggel és puffogó frázisokkal, témakezelése erőtlen, stílusa gyarló. Az önképzőköri nívót sem éri el.

Teljes tisztelettel:

                                               dr. Weöres Sándor

Pécs, 1942. szeptember 27.”

A mai olvasóban önkéntelenül vetődik fel a kérdés: vajon kinek a rokona lehetett Konrád Lajos?

Csorba Győző visszaemlékezése szerint végül Weöresnek akkor lett igazán elege a hivatalnoki munka zsenit próbáló kötöttségeiből, amikor megnyílt a könyvtár, és horribile dictu olvasók jelentek meg nap mint nap a maguk idétlen kéréseivel. Hogy most egy szerelmeset, most egy háborúsat, most egy másféle könyvet adjon. „Sanyi unta a »közszolgálatot«, és az első adandó alkalommal lemondott. 1943. október 1-jén nyitották meg a könyvtárat, és ő már november 1-jén nem bírta a kuncsaftokat. Engem javasolt utódjának, ő pedig végleg el is került innen.”

(A szerző fotói)