1929-ben született Hajdúdorogon, a Hajdúnánási Református Gimnáziumban érettségizett, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen magyar–történelem szakos középiskolai tanári diplomát szerzett. Az egyetem alatt Karácsony Sándor pedagógiaprofesszor mellett két évig gyakornokként működött. Ezt követően tanárként Pécsre került, s 1954-ben, a Nagy Imre-kormány idején nevezték ki a Baranya Megyei Tanács VB oktatási osztályvezetőjének. 1957-től ugyanott a művelődési osztályt vezette. 1966 decemberétől 1990. december végéig – nyugdíjba vonulásáig – a megyei tanács elnökhelyetteseként dolgozott. Más egyebek mellett olyan intézmények kialakításában, megteremtésében vállalt döntő szerepet, mint a pécsi Modern Magyar Képtár, a Csontváry Múzeum, a Múzeum utca, a Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola, a Művészetek Háza, galériák, művelődési központok, az egykori Ifjúsági Ház és az akkori városi és megyei könyvtár épületei, valamint a siklósi, villányi, sikondai alkotóházak. Személyes jó kapcsolatot ápolt a kulturális élet jó néhány hazai és külföldre szakadt szereplőjével.

Martyn Ferenc, Takács Gyula és Amerigo Tot

Számos kitüntetése mellett Pécs város díszpolgára lett 2004-ben. Több országos oktatási, közművelődési, műemlékvédelmi testület tagjaként tevékenykedett, publikációi, interjúi újságokban, folyóiratokban, interjúkötetekben láttak napvilágot. Az egyik ilyen kötet A város arca címmel a pécsi Európa Kulturális Fővárosa program keretében született, melyben Konrád György kérdezte a város kultúrájának meghatározó szereplőit. Itt nyilatkozta: „Arra törekedtünk, hogy Pécs erős egyetemi, tudományos, művészeti, kulturális központként működhessék, és ilyen minőségében legyen része az egyetemes magyar kultúrának. Felkaroltuk a korábbi pécsi tradíciókra épülő modern művészetet, Pécs múltjának kutatását, a megye középkori várainak restaurálását, a kulturális idegenforgalmat, nemzetiségeink kultúrájának őrzését és fejlesztését.” Szerénységét mindvégig megőrizve ugyanitt úgy fogalmazott: „Pécs befogadó és fejlődő város volt, szinte szemünk előtt nőtt a lakosság kétszeresére, új városrészek születtek. »Nagyváros született«, amely mégis megőrizte sajátos hangulatát, patináját, látható, átölelhető minőségét, és a város a múlt felé is tudott növekedni, gazdagodni. Mindezek lényegében mind a huszadik század második felében vagy a huszonegyedik század első évtizedében történtek, s e folyamatoknak 1990-ig cselekvő részese, majd boldog tanúja lehettem.”

(Bélyegkép: Tóth László)