Molnár Béla nevét hozom elő elsőként, amikor a pécsi vendéglátás történeteiről kérdezgetnek. Földim volt, mindketten Szeged környékén eresztettünk gyökeret, és csak, mint valami elnyúlt kúszónövény, tekeredtünk át valamiképpen a Dunán.

Molnár Bélát a pécsi Pannónia (ma: Palatinus) Grandhotel étteremfőnökeként tisztelték mindazok, akik tudták, hogy „az étkezés kultusza nem egyszer fölülmúlja a nő és a szerelem jelentőségét”. Magam csak pályája utolsó egy-két esztendejét figyelhettem közelebbről – édesapám volt az, aki a barátságot még a szegedi évekből hozta magával.

A pécsi Pannónia, ma Palatinus szálló

Történt ugyanis, hogy apám, pár esztendővel azután, hogy Pécsre került, nagybátyjával betért az egykori Nádor Kávéházba. Mindez valamikor az ötvenes évek végén esett meg. Bratyó jól ismerte az elősiető pincért, Molnár Bélát, bár azelőtt nagyon régen találkoztak. Utoljára úgy a negyvenes évek végén, a Tisza Kávéházban. Mindenesetre átélték az egymásra találás örömét, váltottak pár szót, majd következett a rendelés: két rövid dupla. És akkor Bratyónak a kávét Molnár úr szacharinnal szervírozta. Majd két évtized távlatából is fölidézte magában, hogy az öreg a cukrával kínlódik…

A mai forgalom mellett, amióta autópályává alakították a Siklósi utat, alig lehet elképzelni, hogy ez a lénia valamikor Pécs gasztronómiájának ütőere volt. A Siklósi és az egykori Majláth utca sarkán a Bagolyhoz címzett vendégfogadó állott. Lejjebb a Kék Flaskó és a Fekete Ló várta a vendégeket. Nagyjából ott, ahol a Vásárcsarnokot találjuk mainapság, a Schmidt-dinasztia, szomszédjában az Egyed család gasztronómiai segélypontja működött. Persze akkor még a Konzum Áruháztól indult délnek a Siklósi út, és a Konzum helyén is kávéház működött, a Schlauch Imre tervezte, impozáns Hungária. És képzeljék, a sornak ezzel koránt sincs vége! A későbbi Eszék Étterem (ma biliárdozni lehet a helyén) mellett, a későbbi Domus Áruház (ma Casino) oldalában működött a Bableves Csárda, alig valamivel odébb a Gambrinus Vendéglő, a Tündérkert mulató, a kétes hírű Eldorádó, sőt, Schneider András népszerű étterme is. A buszközlekedési vállalat székháza annak idején a marhavásártér helyére telepedett rá, de valamivel lejjebb folytatódott a kellemes becsületveszejtők sora. Szamp Ádám és Katona András voltak a temető környéki éttermekben a tulajdonosok, bérlők.

Az Aranybika a Siklósi úti lassan pusztuló házak sorában

Ott állt még az Aranybika is. Vonzerejét az adta, hogy ha kifogyott a konyháról a zúza, a pacal, a velő vagy más egyéb belsőség, vagy a tőkehús, átszalajtották a szemben lévő vágóhídra a pikolófiút, aki már hozta is a friss árut a legjobb fogásokhoz. Aztán a Bika kocsmává züllött, és pár évnyi vergődés után bezárt, hogy új formában támadjon föl a kétezres évek elején. Kiváló fogások kerültek az étlapra, nyúlpaprikás, tormás csülökkel töltött sertésborda, kakasherével készített zúzapörkölt vagy töltött paprika például, remek volt a gépészet is, a nagyszerű séf, Szabó Zoltán (korábban a Három Cédrus Ételbár főnökeként is működött) vezényelte a folyamatokat, de egy évtized elteltével mégis bedőlt az egész. Okokat nem tudok, de feltételezem, hogy az utolsó, még állva maradt hajó a vendégkör lassú elszegényedése és elmaradása miatt kaphatott léket. Meg aztán bezárt a vágóhídi húsbolt is, nem volt hova meneszteni a pikolófiút. Ha volt még pikolófiú egyáltalán… Az Aranybika tehát harmad-, negyed-virágzását várva roskadozik mostanság a Siklósi úti, lassan pusztuló házak sorában.

Amennyire tudom, Müller Sándor a HungarHotels kebelén belül kezdett dolgozni, és onnan is ment nyugdíjba. A közismert és nagyon népszerű pincér az akkori Pannónia (utóbb: Pátria) Szálloda éttermében dolgozott, amikor egy messziről jött úr tért be hozzá étkezni. A vendég tréfás kedvében volt, és a beszámozott ételek közül a harminchatost kérte vacsorára. Müller Sándornak hirtelenjében nem jutott eszébe, hogy melyik is a megrendelt fogás, ezért visszakérdezett. A vendég fölényes mosollyal, kioktatóan magyarázta:

– Sertéssült pirított gombával és pirított burgonyával.

Barátunk már épp távozni készült az asztaltól, amikor a vendég utánaszólt:

– És mondja, milyen savanyúságot tudna ajánlani hozzá? – kérdezte.

– Hát, talán a tizenkettest vagy a tizennégyest – riposztozott Müller Sándor.

A Magyar Korona Fogadó

Nem is hinnék, hogy a pécsi vendéglátás egyik legrégibb emléke, a Magyar Korona Fogadó egykoron a mainál jóval díszesebb és elegánsabb hely volt. Ha szemben állunk a Kórház téri épülettel, a jobb oldalon hol rövidebb, hol hosszabb életű és üzemidejű éttermek próbálkoznak. Napjainkban olasznak mondott restauráció tölti ki az űrt. A bal oldalon azonban ma is működik a 100 Éves Borozó. Valójában persze jóval idősebb, mint a neve mutatja. Az 1750 körül, a városfalon kívül épült Magyar Korona postakocsi-állomásként is szolgált. Udvarában istállók és kocsiszínek sorjáztak, az olaszok helyén kovácsműhelyt üzemeltettek. Egyszer nyomába indultam a legendának, hogy tényleg megszállt-e itt Petőfi Sándor, de semmiféle erre vonatkozó megerősítésre nem leltem. Mindenesetre a két apró helyiségből álló borkimérés számtalan vihart túlélt már. A vele szemben álló sarkon az ÁFOR egykoron benzinkutat működtetett – ma már senki sem tudná megmutatni a pontos helyét, de a bortöltő állomás még várja vendégeit.

A Jókai téri egykori tejbisztró, ma antikvárium (a tér jobb oldalán)

Valamikor a hatvanas évek legelején nyílt meg a Jókai téren a Tejbisztró, Pécs történetének talán legkülönlegesebb vendéglátóipari egysége. A rétesek sora, a sonkás kocka, a máglyarakás, a mákos guba, a túrós csusza, a krumplis tészta évtizedekre meghatározta a kínálatot. Csapolt tejet és kakaót is lehetett kérni. Negyedosztályú üzlet volt, igen alacsony árakkal. Több ezer adag ételt mértek ki naponta, a bolt mégsem érte meg a rendszerváltást. A városi tanács nyomására az alapító Baranya Megyei Vendéglátó Vállalat 1989 februárjában zárta be a helyiséget és ezzel a Tejbisztrót. Élt: körülbelül 12 millió rétesnyit.