Műalkotás-elemzés. Micsoda sötét zugában fogant ez a porszáraz kifejezés a szikkadt oktatásszervezői agynak? (Egyetlen fellelhető rokonlelkű szava a magyar nyelvben a műtanrendőri-vizsgálat.) Akárhogy is, a táncrend kezdőknek az alkotót, a piktort magát rendeli kiindulópontul. Kályha, amitől. A1-es mező, ahonnan. Square one, anglománoknak. Fogódzó a bizonytalan kéznek. Biztonságos, nyugodt kezdet, jól ismert kikötő, ahonnan kihajózik a leíró toll, várja őt (azt?) a vizuális művészetek értelmezésének végtelen óceánja. Tengeribetegeknek, víztől iszonyodóknak (uszonytalanoknak különösen ajánlott) javallt kép-alternatíva: oázis, előtte a meghódítandó sivatag. Iránytűd legyen holésmikor született, holésmikor (miért? kandi miben?) halt meg (finomkodva: hunyt el?). A köztes tér pedig szövegmasszával töltendő ki. (Text: eng. eredet: textus, latin.) Holott itt épp képek volnának elmesélendők, betűhalmazból rakandó ki, mi szép a szemnek, tápláléka a gondolatnak, vagy mindkettő. Táncrend, vizsgálati protokoll. Müncheni festőiskola, párizsi évek. Emigráció, munkaszolgálat, egyike a kevés túlélőnek (vagy nem), emigráció megint (vagy nem). Háttérben lazúrosan a Nagy Mester, aki. Soha nem ért fel / túlnőtte. Hazai erőterek. Determináció. Lappangó alkotások.

A vérprofi műelemző idáig jutva előemel egy máig rejtőzködő, de legalábbis elhanyagolt vonást, jelleget, horribile dictu művet. Korrajz, háttér, reflexiók.

Mit mondhatnék Kellermannról újat, váratlant, amit ne tudna az olvasó nélkülem is? Ami lényeges volna a művek megértéséhez? Ami nélkül nincs műélvezet, és ami által többek lennénk: az olvasó, Kellermann és én is. Triumvirek a műteremben, kiállítási térben.

Kompozíció, 1942
papír, pasztell, 630x460 mm
A Janus Pannonius Múzeum tulajdona
leltári szám: AD 1916. 55-75.

Új lapot kérek. Vegyük tehát magát a művet, függetlenül minden szóba jöhető körülménytől.

Kiszakítva időből, térből. Dimenzió-független műalkotás-elemzés. Alakul ez, törekedjünk a sterilitásra. Stílszerű lesz, meglátod, olvasó. Puszta leírás legyen, valahogy így: két képet kaptunk vizsgálatra.

Így nézek rá a mellkast (lásd még: thorax) idéző gigantikus templomablak-üvegmozaik-tervre (Kompozíció). Fenn a két szimmetrikus tüdőcsúcs (még nyoma sincs a hurutnak, köszönöm, Hans Castorp). Egybekulcsolódó, szimmetrikus claviculák (finom szóviccecske a latin iránt nem érzéketleneknek a kicsinyítőképző felismerésének extra gyönyörével is dúsítva) – az alant nyíló gátor kapuőrző angyalai. (Mediastinum: a mellkas közepének legközepe: sötét, túlzsúfolt terrénum: igazi bányavidék. Lüktető szív, surranó erek, rengeteg vér, ideges idegek. A gátor a thorax Kaukázusa. Misztikus, rémisztő, mégis lélegzetszakasztó gyönyörűség, ám idegen táj.) A két kulcs egymással szemben a kereszt harántszára volna, s a kékre vált szív a Megfeszítettet formázza? Belőle, benne gyökeresedő nagyereket látni – vagy egy rakott tálon álló kék madarat inkább, izmos nyakút, profilba fordult, aránytalanul kicsiny fejűt, szárnyalni készet? Flamingó is lehet, pelikán aligha. Kenyér és fura fémpénzek rajta, érthetetlen. (Üdvözlöm, Herr Professor Hermann Rorschach, a színfoltjaival egyetemben.)

A címertani értelemben vett bal oldalon, mely egyben a rendezői is, s amivel kezdenem kellett volna, ahogy az anatómia is jelöli a maga irányait – a bal oldalon (a nézőnek persze a jobb keze felől) elnagyolt pitvari fülcse hajlik be. Eddig a szív, és nem tovább. (Edmondo De Amicis, leteszünk.) Vagy inkább a bal tüdő nyelvecskéje lesz ez? (Lingula, hogy maradjunk a latin becézgetős formájánál. S tovább, tovább. Szívecském, Ványecska, mondanám, ha az 1942-es esztendőre gondolván el nem szorulna a szívem.) Anatómia, emberi test titkainak tudománya, te. A bordák ütemes vonalzása, kétoldalt az óvó csontkosár. Lent pedig, a rekesz túloldalán – hisz az már a hasűr, igen – a máj mérgelődik és a gyomor kavarog.

Minden megidézett képletnek (az élet képletének is) saját, a festő szemének tetsző árnyalata van, elszakadva a testi valótól. Égi, ihlet diktálta pigmentek az anatómiai atlaszok egyenszínei helyett. Így válik itt kékké a nagyon is vérvörös, vadul áramló bennékű főütőér, s körötte a vadul kapáló eredő: a kamrák, pitvarok kusza egyvelege. Jobbra pedig – a képnézőnek persze balkézre – mintha szegycsont fűrészelt metszete határolná a képet. Holtat szemlélnénk tehát e templomablakban, melyen imádkozni surran be a napfény, vagy egy boncteremből kinézve vágyunk a világosságra? (Hic mortui vivos docent?) Vagy él nagyon is, táncol a beeső vakító nyaláb, s egy éltető röntgensugár vetít itt képet? (Köszönjük Mme Curie, született Maria Salomea Skłodowska.)

Hol így, hol úgy. Az emberi test temploma a mellkas, s a szív benne az oltár. Hátrább, távolabb lépni, új látószöget felvenni. Templom a test, s a mellkas benne az oltár. Ministránsok volnánk mind, mi orvosok – tetszik, nem tetszik. Tóraolvasó asztal, frigyszekrény. A vesédbe látok – mondta az Úr, a saját 1942. esztendejében. Befedi a feledés kegyetlen hópaplana, jeges év. Kellermann előtt papír, kezében pasztell. Könnyű anyag mindkettő. Szél viszi messzire. Elég az egyik, porlik a másik. Ez itt nem, ez a Kompozíció. Ennyi maradt.

Vizsgálat, 1934
papír, ceruza, akvarell, 900x630 mm
A Janus Pannonius Múzeum tulajdona
leltári szám: AD 1916. 14-75.

A másik kép – folytatódik a műbonctani lelet – címe: Vizsgálat, és nyolc évvel korábbi. 1934 az esztendő, Adolfot választotta a népe (egyek lesznek hamarosan: ein Volk, ein Führer), Bécsnek februárban a Schutzbund adna vörös árnyalatot, júliusban pedig a barna verzió következik, de Ausztria egyikből sem kér. Az előbbi Lukács György-i szívet melengető reflexiókat szül, az utóbbi csak pár fotót a haldokló Dollfuss kancellárról. Déry Tibor méltán elfeledett regényénél (Szemtől szembe – 1934/1945) csak Anna Seghers A februári útja (1934) rosszabb. Nem ajánlom egyiket sem jó szívvel, il miglior fabbro, örülj, ha nem olvastad. Csak az esztendő fontos. Magyarországon a tuberkulózis-halandóság 1,4 fő, ezer lélekre vetítve (vajon mekkora lehet az a 0,4?). A kép – mert a keretben ő a lényeg, mégis – a kép centrumában, lötyögő csizmában ülve, előreejtett vállal, beesett mellel a mulandó hétszáztizenhatodikat látjuk vajon? Talán egy fél év Davosban segítene még? Mire figyel a cselédlány a jobb alsó sarokban, a passziósan megrajzolt vállú, puffos ujjú ingében? (A képbeli doktor bal kezére esik – rendezői, címertani és anatómiai bal…) Távoli falu halvány kontúrja – ki, mi sodorja, hová? Az alsósori utca lehet, ahonnan a városba jött, vagy csak egy, a papíron maradt korábbi vázlat? Mégiscsak a faluja lesz, vagy leginkább: ormánsági.

Miért, hogy tényleg mindig félrebillent fejjel hallgatjuk a tüdőt? Akárha műélvezetkor: a zenehallgatóé, de itt a halál muzsikál halkan. Vagy önarckép volna, a magunknál mindig halandóbbnak gondolt betegtől részint takarva. Elvégre ő a fontos, üljön hát előre. A dörzszörej mögött és apróhólyagú szörcsölésből kiveszed-e, festő, hogy már csak egy évtized adatik neked ezen a világon?

Független-e a műalkotás a műértőtől, a nézőtől? Ha nem – és aligha –, akkor az elemző tudásainak, ismeretromjainak van-e helye a nézés mikéntjében? Vagy hol álljunk meg?

A kép előtt, drága néző: a kép előtt.

Ott-e, ahol az olvasók – e műelemzés (hommage á oktatásszervező) fájdalmasan kis számú (szűk sokaság) közönsége – elunja az elé tett szöveggel való babrálást? Zizegő papír és steril monitor menjen most egyre, az aktus a lényeg.

Ó, il miglior fabbro (T. S. Eliot és Ezra Pound között félúton, már megint) – közelebb vittelek-e a két képhez, készen állsz-e, hogy átlépj a papírsík túlfelére? Ébreszt-e benned új színeket, kelt-e életre ceruzás alakot Kellermann Emil példának okáért. A belgyógyász. A bányaorvos. A deportált. Az elpusztított test. Vagy csak a képeket nézzük, így puszta gyönyörűen fájdalmas magukat?