Kecskeméti Kálmán írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

1962 kemény telén egy este Pécsett üldögéltünk Bertha Bulcsuval a Nádor Kávéházban. Az ablakok mellett a leghátsó boxban, a kényelmes pamlagon. Bulcsu arról faggatott: miért hagytam ott Budapestet, amikor Pécsről mindenki Pestre szeretne menni? Elmondtam, hogy elegem volt a családom pressziójából és a saját lábamra szeretnék állni. Nem utolsósorban két éve felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára és nem vettek fel, helyhiányra hivatkozva. Tudtam, hogy ez valótlan érv, súlyosabb ok volt a származás, hogy akkoriban főképp munkás és paraszt származású fiatalokat vettek fel. Ezenkívül nem voltam KISZ-tag, apám orvos volt és a forradalom alatt megválasztották a Rendelőintézet Forradalmi Bizottsága elnökének, anyám német származású gyáros leánya volt. Semmi jóra nem számíthattam tehát –nem is próbálkoztam többször. Barcsay Jenő – aki szerette és becsülte munkáimat – azt tanácsolta, hogy keressek magamnak egy mestert. Rövid tanakodás után azt mondta, keressem fel Martyn Ferencet Pécsett. Írt hozzá egy ajánlólevelet. Pécsre költözésemnek fő oka tehát a Mester, Martyn Ferenc volt.

Bulcsu megértően hallgatott, majd így szólt: – Itt jön egy másik fővárosi menekült. A kávéház ajtaján belépett egy választékosan öltözött velem egykorú fiú. Egyenesen asztalunkhoz sietett, majd leült. Bulcsu bemutatott minket egymásnak: – Kampis Péter vagyok – mondta az új szökevény. – Talán rokona a híres művészettörténésznek? – kérdeztem.

– A fia vagyok – mondta. Még aznap este barátságot kötöttünk. Elmondta, hogy édesanyja is festő, és szeretné lehozni Pécsre. Akkor még nem tudtam, hogy Muzslay Kampis Margit milyen nagyszerű festő. Azt hittem, hogy művészettörténész feleségeként amatőr festegető nő. Jóval később ismertem meg munkásságát. Tagja volt a női nyolcak csoportjának és velük állított ki a két világháború között, 1931-ben az Ernst Múzeumban, amint egy korabeli csoportképen is látható. Jobbról a második Kampis Margit.

Péter két esztendővel volt idősebb nálam, és már túl volt egy válással végződő házasságon. Ekkoriban mint gyógypedagógus tanított, és novellákat írt. Albérletben lakott. Mindketten igen szegények voltunk. Mégis egész nap a Nádor Kávéházban ültünk, hiszen ide bejártak a barátaink: Lázár Ervin, Bertha Bulcsu, Örsi Feri, Hevesi Bandi zenész, karmester, Rajnai László irodalomtörténész és mindenki, aki Pécsett megfordult. Aki a Nádor Kávéházban ült, úgy érezhette, hogy innen ki sem kell mozdulnia – előbb-utóbb az egész világ besétál ide. Így ismerkedtem meg például Breuer Marcellel, a pécsi születésű világhírű építésszel, aki érettségi találkozóra érkezett Amerikából a Nádor Kávéház éttermébe. Osztálytársa, Rajnai László mutatott be neki.

Híres volt a Kávéház, mely az azonos nevű szálloda része volt, igazgatójáról, Kenedi Mihályról is.

Kenedi úr elegáns szürke öltönyében sétált fel s alá a vendégek közt, nagy megtiszteltetés volt, ha valakit személyesen szolgált ki.

Egy alkalommal odalépett asztalunkhoz: – Uraim, mivel szolgálhatunk?

– Kenedi úr, vacsorázni szeretnénk!

– Mi az akadálya ennek? – kérdezte.

– Mindössze annyi, hogy nincs pénzünk – válaszoltuk.

– Ez nem akadály, a kenyér nálunk ingyen van – mutatott a frissen szelt kenyérre az asztalon. Rögtön hozatok a konyháról pörköltszaftot – az is ingyenes. Azonnal intézkedett, hogy terítsék meg a márványasztalt fehér damasztabrosszal, és máris érkezett egy nagy alpakkatálban a jóízű pörköltszaft, jócskán tele húsdarabokkal. Rövidesen megérkezett a színház új üdvöskéje, és rendelt egy üveg bort. Fejedelmi vacsora volt.

Péter gyakran írt a Dunántúli Naplóba kisebb riportokat, színházi kritikákat. Gyorsan ismertté vált a városban. Színész barátjától tudta meg, hogy van a városban egy elegáns, úgynevezett csík-rend szabómester. Ez a mester arról volt híres, hogy a csíkos szövetet olyan ügyesen szabta ki és illesztette össze, hogy a csíkok a revernél találkoztak.

Péterben fölébredt a dandy és megkért, mennék vele szövetet vásárolni. A Király utcában volt egy szövetbolt, Péter hosszan, igényesen nézegette az eléhordott angol szövetek sorát, ám mindegyiket túl drágának találta és egyik sem volt csíkos. Végül rábökött egy csíkos anyagra. Ez az – ez kell nekem.

– De uram, ez cejgvászon, legfeljebb munkaruhához ajánlom – mondta az eladó.

Péter ragaszkodott a csíkos cejgvászonhoz, 3,5 métert vásárolt és boldogan vitte a szabóhoz. Nem vagyok elég nagy író ahhoz, hogy a szabómester arckifejezését leírjam. Mutató- és gyűrűsujjával undorral felcsippentette az anyagot és így szólt: – Ezt nem vállalom! Kár a munkáért és a hozzávaló anyagért!

Péter esedezni kezdett: – Mester, ígérem, ha több pénzem lesz, a legfinomabb angol szövetet hozom önhöz, ha elkészíti nekem ezt az öltönyt.

Rövid rábeszélés után a szabómester elvállalta a munkát, és Péter rövidesen egy elegáns „csík-rend” öltönyben feszített a Kávéházban. Óvni kellett a gyűrődéstől és az esőtől.

1964-ben megnősültem, és Péter volt az egyik esküvői tanú.

Kampis Péter és Niczky Anna a kép baloldalán

Kis idő múltán Péter avval állított be a Kávéházba, hogy beleszeretett az iskola gépírónőjébe, és el is veszi feleségül. Lázár Ervint és engem kért fel esküvői tanúnak. Péter szerint azonban van egy kis baj: a lány családja ragaszkodik a katolikus esküvőhöz, méghozzá a Széchenyi téren álló nagytemplomban, amit a török idők óta dzsáminak is emlegetnek. Márpedig a templom plébánosa ragaszkodik egyházi papírokhoz az előző házasságról. Péternek azonban nem voltak ilyen papírjai. A mi feladatunk volt tehát keresni egy megvesztegethető plébánost, aki vállalja az esküvőt igazolások nélkül. Időközben kiderült, hogy a nagyon kedves menyasszony igazi grófkisasszony, édesapja gróf Niczky László, akit minden vagyonától megfosztottak és fűtőként dolgozott ekkor Budapesten.

Találtunk egy egyházfit Pécs valamelyik külvárosi templomában, aki vállalta az esketést. Cserébe 50 liter cirfandlival jutalmaztam a derék plébánost. Így tehát megtörtént az esküvő, a fiatal pár nagyon boldog volt, és a gróf úr is megnyugodott, hogy leánya nem vadházasságban él.

A fiatal pár 1964 nyarán

Anna utcai albérleti szobájukban

Péter ilyen módon került be a gothai almanachba. Lázár Ervin megjegyezte: ha öt év múlva is együtt lesztek, megünnepeljük, és hozok egy üveg Napoleon konyakot.

Öt esztendő elteltével Lázár Ervin már Budapesten élt, és felhívott egyik este. – Kaptam egy táviratot Kampis Pétertől, hogy Napoleont és titeket várlak. Felkerekedtünk Ervin Opeljével és elindultunk Pécsre, természetesen Napoleon is velünk tartott elegáns dobozában.

Alig kortyoltunk a konyakból, Péter bejelentette, hogy másnap elválnak. Az öt esztendőt becsületesen kitöltötték.

Muzslai Kampis Margit festőművész

Szeretett édesanyját – ahogy tervezte – valóban lehozta Pécsre. Ez – figyelembe véve anyagi helyzetüket – hősies cselekedet volt. Apjának nem tudta megbocsátani, hogy elvált és magára hagyta a mamát. Állítólag apja birtokában több értékes festmény volt, amiből – Péter úgy gondolta – majd ő is részesedik. Különösen egy Bonnington-festményben reménykedett, hogy az helyrehozná válságos anyagi helyzetét. Bonnington egy 19. század eleji angol festő, akinek művei igen értékesek a műtárgypiacon.

 

Válása után újra megnősült, kapcsolatunk meglazult, miután visszaköltöztem Pestre a szüleimhez. Könyvgyűjtési szenvedélye igazi különcöt mutatott. Sokáig a bőrkötésű könyveket gyűjtötte. Ehhez én csak egy félbőr kötésű Móricz-novelláskötetettel tudtam hozzájárulni. Majd a dedikált könyvek gyűjtése következett. Nekem ezekből bőven akadt, főleg apám betegei révén. Kellér Dezső, Salamon Béla könyve, Jean Effel albuma vándorolt át Péter könyvtárába, hogy sose lássam viszont ezeket. Nem zavarta, hogy a dedikációk a nevemre szóltak.

Új albérletében édesanyja ismét ecsetet fogott és festett. Péter kiállítást szervezett műveiből. Sok szép képe látható a pécsi Modern Múzeumban.

M. Kampis Margit: Anya gyermekével

Ezekben az években főképp leveleztünk. Ritkán találkoztunk – sajnos.

Péter egyik leveléből részlet:

Kálmánom,

Azonnal az elején kell kezdenem: írod, hogy a mércét nem adhatjuk alább következmények nélkül. A tragikum azonban nem itt kezdődik; egyenes következtetés, hogy a mércénket nem szabad alább engedni és viszont ennek sokkal tragikusabb következményei vannak. Félreérthetetlenül célzok itt az éhenhalásra.

Nagy nagy magányt valóra váltottam eme szar városban magam is; szabadalmaztatni is akarom, s neked is elárulom a tippet: egyél mindennap két fej vöröshagymát, és ne moss fogat. Minek? Mindenki tíz méterre el fog kerülni és abszolút békéd lesz…

Néhány sorban beszámolok, mik vannak. Kulturális melléklete nőtt a Dunántúli Naplopónak, a Bertha behúzott a csőbe, hogy írjak neki „jó” novellákat, de nem tudok, így hát csak képzőművészeti kritikákat firkálok jól-rosszul, tudod, hogy mennyire az én területem a dolog. Nagy élvezettel festek, ma összemázoltam egy 40x60-as vásznat, azt mondtam rá hogy kész és nagyon boldog vagyok. Vad intenzitással veszem a könyveket, nincs egy vasam se, (fizetésem 920 Ft !!!!! Ne szólj egy szót se!) és nemsokára elvisznek az ávóra, mert nem számoltam el valami útielőleggel, és már felszólítottak.

Nejemnek még nem mutattam meg a leveled, de azért üdvözletét előlegben idebiggyesztem, s én is üdvözöllek, már eleget beszéltem, hagyjuk szóhoz jutni az öregeket is.

Mindenesetre próbálkozz meg óvatos léptekkel közelíteni a Világhoz, és lehetőleg egy olyan pillanatban surranj bele, amikor azt hiszed, hogy nem vesz észre senki.

Várom következő leveled, ölel

Kampis és neje

Nemsokára megjelent első novelláskötete Orr-ügy címmel a Szépirodalmi Kiadónál. Elküldte dedikálva:

Találkozásaink ritkultak. Péter megnősült újra, egy pécsi látogatáskor megismertem új feleségét, Ildikót. Később már csak hírek érkeztek a gyerekekről – nem találkoztunk.

Három év múlva gyászjelentés érkezett. Péter – felejthetetlen barátom – 41 évesen eltávozott közülünk. Ameddig élek, őrzöm emlékét, felidézem alakját.