A pécsieknek meghatározó élménye volt a huszadik század elején a Zsolnay Miklós által szervezett, fél éven át nyitva tartó ipari kiállítás és programsorozat. Az országos kiállítás – Krúdy szavaival – a régi Magyarország legszebb, legjobb, legszerethetőbb arcát mutatta. Több mint egymillió jegyet adtak el a sajtó és a látogatók által már a megnyitás napján Tündérvárosnak keresztelt kiállításra. Aztán a háborúk, a szerb megszállás és a kommunizmus évtizedei alatt feledésbe merült a „boldogult úrfikorok” békeidőinek ez a pécsi szimbóluma.

Weber Tarlós Károly a pécsi reálgimnázium elvégzése után 1899-ben városházi tisztviselőként helyezkedett el, és 1939-ben irodatisztként ment nyugdíjba. Művészi iskolát – bár egy évig Bécsben magánórákat vett egy festőművésztől és esti rajztanfolyamokon képezte magát – nem végzett. Gyermekkorában, iskola helyett sokszor, az éppen újjáépülő székesegyházba szökött be, hogy megcsodálja az állványokon dolgozó Székely Bertalan és Lotz Károly munkáit. A mesterek megkedvelték a fiút, és kisebb feladatokkal bízták meg.

Számos képe megrendelésre készült. Pécs városa 1904-ben bízta meg a festőt a városháza tanácstermében a polgármesteri arcképcsarnok néhány portréjának elkészítésével. A városi múzeum számára festette meg az 1840-es évekbeli Széchenyi teret, az egykori Fő tért a Szentháromság-szoborral. Ugyancsak megrendelésre készültek a pécsi iparosok üzemeit és magánházait aprólékos műgonddal, meseillusztráció-szerű motívumokkal és gesztusokkal ábrázoló festményei. A Tündérváros képének vázlatait munkaidő után, az éppen elkészült református templom tornyába naponta felkapaszkodva, a huzatos ablakban állva készítette.

A terület, ahol a Tündérváros felépült, azelőtt püspöki marhalegelő volt, melyet Zichy Gyula ingyen bocsájtott a város rendelkezésére. A mai MÁV bérházig nyúlt és a Köztársaság tér, a Gyerekkórház, valamint a Rét utca határolta. Ezen a marhalegelőn csatornázott, szökőkutakkal, telefonhálózattal, ivóvízzel ellátott és a korban a vidéki Magyarországon elsőként villanykörtékkel és ívfénnyel kivilágított városrész épült. A festményen az egykori Indóház utcán (ma Szabadság utca), sétáló járókelők, lovas fogatok és egy – a pécsi motorizációt jelző – piros autó látható. Az út végén a kiállítás zárásakor avatta fel Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter a Zsolnay-szobrot.

Most nézzük meg alaposabban a képet, s tegyünk egy képzeletbeli sétát a Tündérvárosban. A főbejárat előtt, melynek tornyait székely ácsok egyetlen szög nélkül ácsolták össze, áll a kiállítás fogata, mellyel a magas rangú vendégeket és az újságírókat fuvarozták városi szállásaikra. Az Indóház utca felé csak a kiállítási irodának nyílt ajtaja, s itt volt a jegypénztár is. Ennél az ajtónál állt a tömeg, hogy visszakövetelje a jegy árát az elmaradt ejtőernyős produkció után. Ha megváltottuk a jegyünket, és az impozáns kapun belépünk a Tündérvárosba, először a hosszú sugárút végén a kéttornyú, szecessziós iparcsarnokot pillantjuk meg a távolban, ahol többek közt a Hamerli gépgyár és a fővárosi Ganz és Társa állított ki. Közvetlenül előttünk Fricsay Richárd zeneszerző és karmester vezényli a honvédzenekart a zenepavilonban. Ez a pavilon az egyetlen megmaradt építmény a kiállításból. Jelenleg Székesfehérváron áll egy lakótelep panelházai között. Ott volt a katonai központ akkoriban, s a zárás után elvitték a pavilont a zenekar számára. A nyugat felé tartó sugárút bal oldalán a vendéglőket, postát, távírdát és a színházat elhagyva báró Biedermann Rezső szentegáti földbirtokos kiállításához érünk. A báró nagy összegekkel támogatta a Tündérváros létrejöttét, de a Jótékony Nőegylet Mór utcai palotáját is neki köszönhetik a pécsiek. Mellette a Zsolnay-gyár keleties arany-eozin táblákkal burkolt kupolás pavilonját látjuk Sikorszky Tádé tervei szerint. Az íves bejárat díszeit a nyolcvanas évek végéig csodálhatták a látogatók a Balokány strand főkapuján. A Zsolnay-pavilon után az oktatási, majd a borászati pavilon látható, az utóbbi kupolájának tetején egy vidám Bacchus-szobor trónol. A fák közt az erdészeti és a közlekedési kiállítás épületei bújnak meg. Jobbra a nagy fehér ház a mezőgazdasági csarnok, előtte a fából és acélból készült hajózási pavilon látszik.

A több mint kétezer kiállító közt voltak nagyobb és kisebb vállalatok egyaránt. A cégtáblákon a Hoffherr és Schranz Gépgyár, a Ganz és Társa. Vasöntő és Gépgyár, a Ganz Villamossági Rt, az Egyesült Izzólámpa Gyár Rt., a Nicholson gépgyár, a Duna-Gőzhajózási Társaság, a Magyar Waggon és Gépgyár Rt., a Pozsonyi Kábelgyár Rt., a budapesti Herz szalámigyár nevét olvashatták a látogatók. Pécsről többek között a Vargha Gyula kocsi- és hintógyár, az Angster orgonagyár, Lenhardt János hangszergyáros állított ki, de itt mutatta be először a pécsi Hirschfeld sörgyár az azóta is népszerű Szalon sört.

A kép jobb szélén a művészeti és a textilipari csarnok épületei húzódnak. A fáktól nem látszik az első pécsi mozi, amit akkor „byoskópnak” neveztek. Itt vetítették a megnyitóról készült hosszabb filmet is – melynek sajnos nem maradt egy kópiája sem –, egyébként főleg francia némafilmeket tekinthettek meg a látogatók a mozi-zongorista aláfestő zenéjével.

A kiállítás pavilonjairól, csarnokairól rengeteg fénykép készült, melyeket képeslapként árultak a Bazárban és a postahivatalokban. Ám a kiállítás egészének látképét mégis csak Weber Tarlós Károly festménye dokumentálja. Mert különös paradoxon, hogy ezt az ipari bemutatóknak épült, s a modern tömegtermelés kezdeteinek vállalatait és cégeit reklámozó Tündérvárost a kézműves ábrázolás idejétmúlt miniatürizáló technikája örökítette meg az utókor számára.