Nem lévén művészetkritikus vagy művészettörténész, csak ritka alkalmakkor szemléltem hosszan, órákon át ugyanazon műalkotást: például amikor bekergetett a három órán át tartó vihar Orvietóban a dómba, s nem volt más választásom, mint Luca Signorelli nagy falfestményének a tanulmányozása a Brizio-kápolnában. Ám összességében még ennél is több időt töltöttem el négy másik festmény előtt – igaz, őket nem kizárólagos figyelemmel, és nem egyetlen alkalommal néztem hosszasan. Ligeti Antal négy várábrázolása – Diósgyőr, Hricsó, Szepes és Szigliget várának látképe – az Akadémia pesti palotájának felolvasótermét díszítik. Több tudósnemzedék tudományos ülések közben elkalandozó figyelmének kitüntetett tárgyai e tájfestmények, amelyeket ugyan hasonlóvá tesz a témájuk és a stílusuk, mégsem világos számomra, kiváló művészettörténészi magyarázatok elolvasása után sem, miféle ciklust is alkotnak; talán csak a téma, a véletlen és a művészi minőség sodorta össze őket közös terembe.

A kisebb méretű Ligeti-festmény, amely most a Janus Pannonius Múzeum Arczok és láthatárok című kiállításán látható, veduta, városlátkép, Fiumét ábrázolja, 1882-ből. Nem biztos, hogy a festő ebben az évben járt az Adriai-tengernél; utazásai alatt sok-sok rajzot, vízfestményt készített a vázlatkönyveibe, s utólag, hazatérve, megrendelés esetén festette meg olajképként őket, némely esetben ugyanazt a témát többször is. Ligeti az 1840-es években ifjú kereskedőinas volt, azután útra kelt, gyalog, sok nagy és kicsiny előd nyomában Itáliába, hogy festővé lehessen. Lássuk, mit írt róla ötven év múlva, halálakor a Vasárnapi Újság: „A szabadságharc kitörésekor Ligeti félbeszakította tanulmányait; haza jött, honvéd lett, s a forradalom után ment ismét Florencbe, de ezúttal már csak rövid időt töltött az Appeggi-villában [id. Markó Károlynál], mert 1850-ben megvált mesterétől. Hazajött, hogy festő legyen abban a szomorú korszakban, mikor nem volt semmi közélet, és mély sebek sajogtak mindenfelé. Arcképeket kezdett festeni, mint sok annyi más. Gróf Károlyi István megkedvelte, magához hívta Fótra, hol az 1852–1854-iki éveket töltötte. A fóti gróf aztán lehetővé tette, hogy nagy utazásokat tegyen.”

Ligeti Antal (1823-1890)
Fiume, 1882
vászon, olaj, 64x95,5 cm
A Janus Pannonius Múzeum tulajdona
leltári szám: 68.117

Ránk maradt festményein, vázlatkönyvein túl itáliai és közel-keleti utazásának a története Ligeti legérdekesebb hagyatéka. A gróf nem csak finanszírozója volt az utazásának, ő szabta meg az útvonalat és a festőileg tanulmányozandó helyeket, témákat is. Ligeti három és fél évig utazgatott a gróf költségén, rendszeres levelekben számolva be élményeiről és festészeti előrehaladásáról. Járt Szicíliában, Libanonban, Szíriában, a Szentföldön, Egyiptomban, Cipruson, Máltán, a görög szigeteken; a vázlatkönyvébe bekerült Taormina és Názáret látképe, Baalbek romjai és a libanoni cédruserdő, a Szahara és a Jeruzsálem melletti ősi sziklasírok. Mire hazaérkezett, ő lett Magyarország legjobb tájfestője (noha Telepy Károly, Libay Károly Lajos se volt akárki). Utazásának helyszínei részben egybeesnek Csontváry témáival, ezért fogalmazódott meg egyik kutatójában, Szabó Júliában a gondolat, hogy a fiatalabb festő talán láthatta 1890-ben Ligeti műveinek nagy kiállítását, s talán hatással is lehetett rá.

Az ötvenes évek közepi-végi vázlatokból olykor csak húsz év múlva lettek festmények. Libanoni cédrusliget című képe például 1876-os, holott a helyszínen tizenkilenc évvel korábban járt. Erről szöveges emlékünk is van: hazatérése után, 1860–61-ben több részletet is közzétett utazási emlékeiből Szokoly Viktor fogalmazásában a Hölgyfutár című lapban. Az egyik részből megtudhatjuk például, hogy 1857 nyarán érkezett a Bissaraj nevű kisváros közelében lévő cédruserdőbe, ahol sátrat vert és két hétig maradt rajzokat készítve, s ez idő alatt véletlen angol látogatója is akadt Sir Cyrill Graham személyében, akivel egyebek között Kossuth Lajos szónoki képességeiről beszélgettek, ugyanis a festő Pesten, az angol turista Londonban hallotta őt szónokolni. Ligeti állítása szerint ötszázötvenöt cédrus állt akkoriban az erdőben, a legöregebbek Salamon király idejéből valók. A festői utazás persze kalandos is volt: leveleiből tudhatóan (Radványi Orsolya idézte őket az Artmagazin 2007/6-os számában) Taorminában lezuhant egy meredekről, sebesüléseket szerezve; Názáret közelében levetkeztették a beduin rablók; a cédruserdőben pedig megmarta egy kígyó. Valaha a festő életmódjához, imázsához hozzátartozott a kalandos, egzotikus fáradalom képzete is.

De hagyjuk a kalandokat! A mitikus és történeti táj című könyvében írja Szabó Júlia, nagyon találóan, hogy Ligeti képeit „az isteni jelenlét különböző fokozatait megtestesítő táj csodálata” jellemzi. Míg Markó Károly színpaddá formálta át a természetet, írta a művészettörténész, amelyen emberi jeleneteket láthatunk, Ligeti tájfestészetét a távlat, a „léghatás”, a táj színviszonyai határozták meg, képei előterében ritkák a staffázsalakok, s ha mégis ott találjuk őket, a természet elemeihez képesti kicsinységük, esetlegességük tűnik fel leginkább. Így van ez a Fiume-vedután is. De meglepő módon nemcsak az apró staffázsalakok (egy kisfiával sétáló nő, heverő és legelő állatok) törpülnek el a természet elemei – az ég, a felhők, az öböl, a távoli hegyek – mellett, hanem voltaképpen maga a város is. A cím ellenére nem a város a főszereplője a festménynek, hanem a természeti környezete, amelybe beleilleszkedik. Vajon ilyen lehetett Fiume 1882-ben? Nem tudom, nem hiszem. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képekben könyvsorozat tíz évvel későbbi kötetében található Fiume-rajzon már gyárkémények nyúlnak az égbe.

Az akadémiai palota négy várábrázolásához képest a Fiume visszafogottabb, tartózkodóbb, mélabúsabb festmény. Noha a kikötőváros képzetéhez sokféle népség, rakodás, árucsere, mozgalmasság kötődik a fejünkben, a képen mindezt nemigen látjuk viszont. Túl távoli is a festmény látpontja ahhoz, hogy szemügyre vehetnénk a talán nyüzsgő kikötővárosi életet. A tekintetünk inkább az öböl ívéhez igazodó várost méri föl, a messzi hegyek koszorúját, a felhők sávjait, a városka fölé magasodó omlatag várromot. A festmény a sötétebb előtérből a világos égre, a világos tengerre vezeti a néző pillantását. A városlátképek – képzeljünk magunk elé egy Rómáról készült vedutát – általában felfedezésre késztetnek bennünket: az ott a Szent Péter kupolája, az ott az Angyalvár, az pedig a Gianicolo dombja! Ligeti Fiuméja inkább merengésre hangolja a megtekintőjét. Arra figyelmeztet, mennyivel tágasabb, hatalmasabb a természet, mint az ember alkotta szűk világ. Nem is a várost mutatja meg nekünk, sokkal inkább a természet szelíd nagyságát.