Lantos Ferenc életművében különösen termékeny periódust jelent a hatvanas évek időszaka, amikor kiemelkedő pedagógiai tevékenységével és vizuális nevelési programjának – a természeti látvány geometrikus elemekre való bontásának – kidolgozásával párhuzamosan új anyagok és technológiák felé nyitott, valamint nagyobb léptékben kezdett el alkotni. Először a beltéri, fali mozaik nyújtotta technikai lehetőségek keltették fel érdeklődését, majd Major Kamill közvetítése révén, az ipari zománc művészeti alkalmazásának kísérleteivel is találkozhatott. Lantos Ferenc először 1967 nyarán látogatott el a bonyhádi zománcgyárba, ahol még az első, 1968-ban megrendezett zománcművészeti szimpózium előtt is kísérletezhettek művészek a zománcégetésben rejlő anyagbeli, formai és színbeli potenciálokkal.

Az abban az évben létrehozott zománcok, köztük a Falkép-terv című zománcmunka is, nagyrészt még egy-egy vaslapon, kisebb táblaképméretekben készülnek, rajzosabb, grafikusabb és organikusabb vonalvezetéssel, valamint textúráltabb felületi kezeléssel és atmoszferikusabb hatású színmezőkkel. Bár ezek a korai zománcok még erőteljesen jelzik a művész ismerkedését a zománccal, annak égetési fortélyaival, és grafikusabb képalkotási módról árulkodnak, már magukban hordják a később megfogalmazott Természet–Látás–Alkotás (1972–1975) című vizuális programjának lényegét. A vizuális oktatási anyagnak is szánt program a természeti formákból kidolgozott, alap geometrikus formákra történő redukcióra, illetve azok szekvenciális kezelésére – felszeletelés, kombinálás, elforgatás, permutálás – épült.

Lantos Ferenc vizuális programjának két formai alappillére a kör és a négzyet volt, ahogyan az 1967-ben alkotott Falkép-terv című zománcmunka is illusztrálja. Az egyszerű geometrikus formák átlós, vízszintes, függőleges vonalszerkezetre, valamint fél, harmad és negyed körökre, kisebb-nagyobb háromszögekre és téglalapokra osztódnak, ahol a művész erősen részletes, szín- és felületkezelési kontrasztokkal – piros-fekete, kék-piros, narancssárga-kék, narancssárga-fekete, vékonyabb-vastagabb kontúrokkal, egységesen telített, grafikus vagy foltos mezőkkel – kísérletezik. A zománc anyaga összesen három égetést bír ki, azaz a kompozíciót és a különböző színeket csupán három rétegben lehetett a hordozó acéllemezre felvinni, majd kiégetni. A következő években előnyére fordítva ezeket a tulajdonságokat letisztultabb formákkal és egységes, ipari színmezőkkel folytatta munkáját, és kisebb-nagyobb panelekre bontotta nagyobb léptékű kompozícióit.

Egy 1968 elején megjelent interjúban, a következőképpen válaszolt arra a kérdésre, hogy mire képes a zománc: „Folytatni szeretném a zománc-kísérleteket. A zománc rendkívül időálló, mozgékony anyag, vagyis könnyen szerelhető, és jóval olcsóbb, mint a kerámia, a mozaik. Ezért az épületek külső és belső terében egyaránt nagy alkalmazási lehetőségei vannak. Nem használtuk ki kellőképpen ezt a kitűnő anyagot, s a gyáriak szerint nem is nagyon foglalkoznak vele. Az idén ki szeretnék kísérletezni olyan egyszerű, méretükben változtatható, egymással sokféleképp variálható alapformákat, amelyeknek gyártása nem okoz technikai nehézséget, s amelyek a variálhatóság miatt sokféle hatásúak (a geometrikustól a játékosig) és felhasználni is sokféleképp lehet. A tervező ízlése, igénye, az épületek jellege, rendeltetése szerint. A munka kísérleti stádiumban van, a gyár biztosított számomra egy kb. 30 négyzetméternyi területet a kísérletek céljára. Egyrészt tehát a sokszorosítható alapformákat akarom megtervezni, másrészt az egyedi alkalmazás lehetőségeit kutatni. Ez azt is jelenti, hogy a nyár nagy részében Bonyhádon dolgozom majd, ahol a gyárban sokat segítenek s velem együtt nagy reményeket fűznek a zománc épületdíszítő perspektíváihoz.” (Hallama Erzsébet: Min dolgozik? Három kérdés három képzőművészhez. [Lantos Ferenchez: Mire képes a zománc?] Dunántúli Napló, 1968. január 28., 7.)

A hetvenes évek során, a művész egyrészt megvalósította e tervét,[1] másrészt meg is adta a következő generáció számára az új geometrikus nyelv és rendszer nagyobb léptékekben való elképzelésének és megvalósításának lehetőségét. Tanítványait, a Pécsi Műhely (1968–1980) tagjait 1969-ben vezette be a bonyhádi zománcgyárba, ahol a gyár munkásainak segítségével három nyáron át kísérletezhettek, az anyaggal és annak szeriális, variálási lehetőségeivel. A művész kibontakozó, mediálisan változatos geometrikus törekvéseinek experimentális jellege országszerte egyedülálló helyszínné tette Pécset, és unikálissá a bonyhádi zománcgyárban folytatott saját, valamint tanítványainak alkotói aktivitását.[2]