Soltra Elemér a mű keletkezésének évében, 1966-ban kezdett el tanítani a pécsi Tanárképző Főiskolán. A korábban Kaposváron rajztanárként dolgozó Soltra 1951-től élt Pécsett, ahol előbb a gyakorlóiskola, a Pedagógiai Főiskola, majd a Leőwey Gimnázium után újra a főiskolára került. Soltra ekkor a Magyar Képzőművészek Szövetsége Dél-Dunántúli Területi Szervezetének titkári feladatát is ellátta. Életműve rendkívül gazdag: festészeti munkássága mellett heraldikai, éremművészeti, grafikai, illetve pedagógiai, elméleti-módszertani tevékenysége is számottevő. Ez a gazdagság nem csak műfaji: a festészeten belül is számos stílus, téma, eljárásmód között kalandozott.

A Kő és víz című mű kiemelkedő szerepe Soltra Elemér életművében éppen ebből a műfaji kalandozásból adódik. Soltrára ugyanis ebben az időszakban sokkal inkább jellemző a figurativitás, mely stiláris vonatkozásban – ahogy Romváry Ferenc fogalmaz – „torzított formájú emberalakjaival” Picasso utáni érzést testesít meg.^[1] Soltra a stiláris kalandozások során a nonfigurativitással is barátkozik – a festmény szemmel láthatóan az informel festészet problémafelvetését mutatja. A reduktív képalkotás, a vászon és a festék teremtette fakturális játékok lehetőségei, a textúrák és a foltszerű képfaktumok térteremtő erejét fedezhetjük fel a festményen. Ezek az eljárásmódok, stiláris irányzatok a hatvanas években kuriózumnak számítottak, s a hivatalos kultúrpolitikán kívül zajlottak. Nem véletlen a címadás: mintha a figurativitás feloldani, enyhíteni igyekezne ezt a „művészetpolitikai” feszültséget.

Ám a mű keletkezésének éve nem csak abból a szempontból hangsúlyos Soltra Elemér életében, hogy ebben az évben kezdett el újra tanítani a pécsi Tanárképző Főiskolán. 1966 májusában egy Eszékre tartó kiállítás anyagából – melynek minden valószínűség szerint Soltra Elemér Kő és víz című alkotása is része volt – a hatóságok a beremendi vasútállomáson kiemelték a nonfiguratív műveket.^[2] Egy levéltári dokumentum szolgál részletekkel az incidensről, mert az ominózus eseményről eddig csak szóbeszéd alapján alkothattunk képet, illetve egy 2006-os konferencián Takács Gyula tett róla említést, aki akkoriban a Baranya megyei Tanács VB művelődési osztályának vezetője volt.^[3]

Egy korábban már zsűrizett kiállítást, a dél-dunántúli képzőművészek II. kiállításának anyagát vitték volna Eszékre, a Magyar Képzőművészek Szövetsége területi illetékes szervezetének a szervezésében.^[4] Ez az időszak a jugoszláv–magyar politikai oldódás évei jegyében kedvezett a kétoldalú kulturális kapcsolatoknak is; a Horvátországi Képzőművészek Szlavóniai Szervezetével cserekiállításban állapodtak meg a dél-dunántúliak, a pécsi kiállításra ez év októberében került sor. ^[5]

Takács Gyula durva cenzúrára hivatkozva így elevenítette fel a történteket: „A vonatot megállítva szedték ki a képeket a beremendi állomáson, és kivették belőle a nonfiguratív alkotásokat, még a Martyn műveket is. Hála Isten, nem voltam jelen, de még ma is emlékszem Soltra Elemér – akkori szövetségi titkár – felháborodására és súlyos szavaira”. A kiállításra egyébként éppen Soltra Elemér közvetítésével került sor, akinek rokonsága is élt a jugoszláv Baranyában.

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában az M-37310 jelzetű munkadossziéban találhatók „Kutas Árpád” fedőnevű ügynök iratai, aki ekkor a pécsi művészeti szakközépiskola magyartanáraként készített jelentéseket szűkebb környezetéről, kollégáiról s egyes diákokról.^[6] 1966-os jelentései között található az a május 12-i feljegyzés, amelyben Bizse Jánoséknál tett látogatásáról számol be. A helyszín, Bizse műterme, melyet édesapjának kovácsműhelyéből alakítottak ki, a Bartók Béla utcában állt.^[7] „Kutas Árpádot”, vagyis Weidinger Vilmost Bizse Jánosné hívta meg magukhoz, ahol rajtuk kívül Bertha Bulcsu író és Lantos Ferenc festőművész volt még jelen. Martyn Ferenc, Bizse János, Soltra Elemér, Lantos Ferenc, illetve Simon Béla és Kelle Sándor alkották az úgynevezett Pécsi Hatok művészcsoportot, mely a hatvanas években mindenképpen alternatívát jelentett az általánosan elfogadott művészetpolitika, a szocialista realista ábrázolásmóddal szemben. Ez a művészeti állásfoglalás ugyanakkor a hatóságok szemében nyílt ideológiai konfrontációként csapódott le, aminek következtében a csoport több tagját is – elsődlegesen Lantos Ferencet – megfigyelés alatt tartotta az állambiztonság.^[8]

Bizse Jánosné – aki ekkor a szövetség szervezőtitkári feladatát látta el – így emlékszik vissza a történtekre: „A szabályosan lezsűrizett anyagot vonaton szállítottuk, amikor a helyi »ellenzék« riasztotta a Pártbizottságot, ők a Minisztériumot, Lektorátust, és a beremendi határállomáson leállították a szállítmányt, új zsűrit tartottak, melynek eredményeként a 42 festmény helyett csak 32 darab mehetett át a határon. Az »absztraktoknak« tartott festményeket emelték ki…”^[9]

A Dunántúli Napló április 14-i cikke 60 műről szól, míg az eszéki kiállítási beszámoló szerint Eszéken 40 művet állítottak ki; innen feltételezhető, hogy körülbelül 20 műalkotást szedhettek ki az utazó anyagból.

Idézem Angyal Endre írását a pécsi kiállítás beszámolójából: „Bizse egyik kompozíciójának címe: »Úti élmény«: érdekes kísérlet arra, hogy tavalyi franciaországi útjának emlékeit áttételes formában feldolgozza. Horváth Olivér »Anacapri«-ját a mediterrán táj- és városkép ihlette. Platthy György »Reklámok« című kompozícióját a modern nagyvárosok élete. Kelle Sándor »Bascsarsija«-ját pedig Szarajevó balkáni-bizánci, délszláv-mohamedán bazár-világának sajátos atmoszférája. Kelle Sándor és az itt említendő Soltra Elemér ugyanakkor a Dunántúlt is korszerű eszközökkel a »pannóniai idill« buktatóit elkerülő felfogással tudják ábrázolni: példa erre Kelle képe, a »Hajnal Pakson« vagy Soltra kompozíciója, a »Baranyai táj«. Martyn Ferencet, a sokoldalú, valósággal »próteuszi« átváltozásokra képes pécsi mestert sajnos csak két kisebb méretű festmény képviseli: a fantasztikus képzelet birodalmába elvezető »Madarak« és a balatoni táj látványát konstruktív vonalszerkezettel kiegészítő »Tapolcai emlék«. Ez a két kép inkább csak ízelítő Martyn művészetéből.”^[10]

Ebből a felsorolásból valamennyire következtethetünk az állomáson leszedett munkák összetételére. Miként a cikk is megemlíti: katalógus a kiállításhoz sajnos nem készült.

A jelentés szövege:

M-37310/1
ÁBTL „Kutas Árpád”

28. o.

Adta: „Kutas Árpád” fn. ügyn.
vette: Dolmány r.fhdgy
hely: „Új otthon” fn. „T” lakás
tárgy: Lantos Ferenc tanárról

Jelentés
1966. május 12.

„Ismerősömet Bizse Jánosné április végén meghívta magukhoz, ahol a férje és Lantos Ferenc társaságában beszélgettek. Bizséné elmondta, hogy előtte meglátogatta őt Bertha Bulcsú [sic!], aki beszámolt neki az irodalmi díjáról.^[11] Amikor megkapta a díjat, Bertha elment a helyi illetékesekhez, és megköszönte nekik a kitüntetésre való felterjesztést. Ugyanis tudta, hogy a pécsi illetékesek  nem tettek az ő személyére vonatkozó javaslatot, hanem egyik pesti bennfentes ismerőse javasolta őt a díjra. Bizséné ugyanekkor beszámolt Bulcsúnak a festők ügyéről, amiről ismerősöm látogatásakor is szó volt. A pécsi képzőművészeti kiállítás után egyrészt annak anyagából egy kiállításra való rakományt fővárosi szakemberekből álló zsűri válogatott össze egy jugoszláviai kiállításra (Eszék). A zsűri válogatását minden szükséges szerv jóváhagyta. A képszállítmányt azonban a határállomáson leállították és kivették a csomagból Lantos, Bizse, Martyn, Erdős^[12] néhány absztrakt festményét egy képjegyzék (katalógus) alapján, amelyen az említett képek száma be volt karikázva, vagyis ki volt pipálva. Az ügy elindítója a pártbizottság egyik illetékese volt, akinek közlése nyomán Rapai elvtárs^[13] telefonált Aczél elvtársnak, s ő adta ki az utasítást a Megyei Tanácsnak a továbbiakra. Az érintett festők szerint nyilván azért, hogy ne népszerűsítsék őket külföldön. Ezzel a módszerrel nem értenek egyet, hiszen korábban jóváhagyták a zsűri szakembereinek a válogatását azok, akik később megváltoztatták. Szó volt Bizsééknél arról is, hogy a pécsi kiállításról sem jelenhetett meg érdemleges cikk a Dunántúli Naplóban, mert Sarkadiné^[14] nem járult hozzá cikke megváltoztatásához, így nem is jelent meg. Amelyik megjelent, azt Csendes Lajos^[15] cenzúrázta, kihúzta pl. a Lantosra vonatkozó dolgokat, mert Lantost nem lehet népszerűsíteni az újságban. Az újságírók (kultúrrovat tagjai) sem értenek egyet ezzel a cenzúrázással – Bizséné szerint.”