„A művészet – túl megfontoltságon és kalandon – a szenvedély többje. Így a művészet akarása, vállalása önmagában mit sem ér” – vallotta Martyn az 1944-ben, illegalitásban írt naplójában.

Életéről a Martyn mestersége című interjúban mesélt Bertha Bulcsunak, mely a Jelenkor 1979. júniusi lapszámában látott napvilágot.

„Nehezen tudnám az olvasónak leírni, hogy milyen Martyn. Apai ágon Írországból származik, egyik őse Olivér, keresztes vitéz volt. Dédapja Magyarországra került, és feleségül vette a Somogy megyei Gaál Antóniát. Martyn Ferenc Rippl-Rónai házából, a Róma-hegyről indult. Tizenöt évet élt Párizsban, bekerült az Abstraction-Création csoportba, velük állított ki. Az utolsó világháború kitörésekor hazajött, s hosszú ideig visszavonultságban élt. 1960 után újra aktivizálódott, kiállított, részt vett a közéletben. A magyar állam Munkácsy- és Kossuth-díjjal tüntette ki. Érdemes és kiváló művész.

Amikor ajtót nyit, fehér... Szinte fakó. A korábbi években, az elmúlt két évtizedben az arcán mindig felizzott valamilyen bizonytalan kiterjedésű pirosság. Most fehér, és nyolcvan éves. Tudja, hogy annyi. Úgy nyit ajtót, úgy köszönt, úgy mozog, ereszkedik a fotelba. Úgy kérdez. Az írásban, előre bekért kérdéseket felteszi magának. Szinte felesleges vagyok. A kérdések sorrendjét mellőzi, mondhatnám feldúlja.

– Ez a Rippl-Rónai környezet, szituáció érdekel téged?

– Mivel ott nőttél fel. Milyen indítást kaptál a Róma-hegyi házban?

– Az ember megér két világháborút, s ami megelőzte, s ami utána jött. És azt mondja, hogy nagyon szerencsés időben volt az élete. Miért mondanám ezt így? Nem vagyunk rokonok Rippl-Rónaiékkal, ez atyafiság. Egész kis gyermek koromban odakerültem hozzá, és húsz évet töltöttem, egy fedél alatt olyan atmoszférában, egy olyan világban, ahol én mint gyermek megismertem a Nyugat íróit. 1911-ben Ady Kaposváron volt, a Róma-hegyi villában vacsorázott Reinitz Bélával.

– 1911-ben?

– 11-ben... A Nyugat íróit Rippl-Rónain keresztül ismertem meg, aztán a Nyolcakat, aztán Kassákékat. Tehát azt kell mondanom, hogy szerencsém volt. Aki erre az úgynevezett pályára lép, húsz éves korában bekerül egy jó vagy rossz iskolába. De nemcsak erről a környezetről beszélek, hanem a mesterségről. Mint inas álltam Rippl-Rónai állványa mellett, és mint inas tanultam a mesterséget. Azzal, hogy láttam, hogy láthattam, azzal, hogy mutatott. Hát: ez szerencse volt, így kell mondanom, és ugyanakkor determinálta az utána következő periódust. A pécsiek, itteni barátaim kivétel nélkül Németországba mentek a Bauhausba. Weimarba aztán később Dessauba. Én egyenesen Párizsba, a német lépcsőzet kihagyásával, kivételes dolog. Na és azt kell mondanom, hogy Párizsban egy kicsit örököltem Rippl-Rónainak a barátait, vagy azoknak a családtagjait, azoknak a leszármazottait nevezetesen és többek között magát Maillol-t és a Maillol-családot... Párizsról is kérdezel.

– Igen, a párizsi évekről is mondhatnál valamit. Hogyan éltél ott? Mi maradt meg a szívedben?

– Tizenöt év alatt eléggé beleéltem magamat abba, amit a két háború közötti Párizsnak neveznek. Nagyszerű kor volt. Sorolhatnám az íróknak, a költőknek a neveit, a tudósokat, a színházat. Valóban csodálatos kor volt. Ezeknek a közelségében, esetenként az ismeretségében, az Abstraction-Création csoporthoz jutottam, annak voltam egyik kiállító tagja. Különös vonzalmam volt Spanyolország iránt, tagja voltam egy spanyol klubnak, ahol előadást is tartottam. Aztán a háború! A hadüzenet napján Limoges-ban voltam, emlékszem, a múzeumban a porcelánokat néztem. Aztán vissza Párizsba. Az ember nem tudta mitévő legyen. Elmenni távolabb, még távolabb, ahogyan sokan tették, mert kockázatos volt Franciaországban maradni, hiszen tudjuk, hogy az első világháború alatt a magyarok legtöbbjének mi lett a sorsa. A valóság az, hogy Magyarország és Franciaország közt nem volt hadüzenet, ily módon békekötés sem volt, ám az ember ezt előre nem tudhatta. Hazajöttem, és azt kell mondanom, ismeretlenül éltem, senki sem törődött velem. A munka volt egyetlen vigaszom, akkor festettem a nagy méretű képeim egész sorát. Egészen 44. március 19-ig Pécsen éltem. Utána tíz hónapig illegalitásban voltam Budapesten.

– Amikor a németek bejöttek?

– Igen, 1944. március 19-én. Rövidesen azután megléptem, itt Pesten tartózkodtam. Nem egyedül – amennyire lehetett, segítettük egymást. Aztán visszatérve Pécsre végigcsináltam, ami következett. Nemigen foglalkozott azzal senki, hogy festő vagyok, képeket festek. Tanácstag voltam.

– Emlékszem.

– Igazán lelkesedéssel és odaadóan végeztem, amit tudtam.

– Hogyan születik egy Martyn-kép?

– Valószínűleg nem tudok neked választ adni, mert nagyon meg kellene gondolni, aztán mennél megfontoltabb, valószínűleg annál rosszabb a válasz. Vannak emberek, akiknek az élete, létezése vizuális világban történik, megy végbe. Mindent egyoldalúan élnek végig, mindent képekben látnak, képekkel felelnek, magyaráznak, argumentálnak, áradat ez, képeknek az áradata. Képzeld el, éjszakánként soha nem látott képtárak és mappáknak sorait lapozod végig. Az ember ezekkel a terhekkel, ezzel a diszpozícióval született, a másik dolog a céltudatosság, sok dologból tevődik ez össze. Ott a mesterségnek az ismerete, mert minden egyes festménynél az egész festészet története születik újra. Egyik a métier, a mesterség, a másik dolog, hogy nem ötletszerűen dolgozunk, hanem szoros összefüggésben azzal, ami történik a mi világunkban. Életünk kérdéseket, problémákat vet fel, amelyekre válaszolni kell. Adottság találkozik az igénnyel, a számonkéréssel, melyre válaszolni kell. Elindul a célratörő program, célt látó munka, munkásság, tudatosság. Sokszor bizony évekig eltart az ilyen feladat, mert ezeket feladatnak, teendőnek nevezem, míg ezek vizuálisan konkréttá válnak. Sőt, visszanyúl az ember a kevésbé jól adott feleletekhez és korrigálja azokat. Az ember végül jeleket, dokumentumokat ad az életről, életének a viszonylatairól, a társadalomról, melyben létezik. Azt kérded, hogyan születik a festmény? Végső soron, ha valakinek ez a mestersége, akkor a képet viszonylag meg tudja csinálni. Magamat kézművesnek nevezem. Elmész az asztaloshoz, megkéred, hogy ezt vagy azt csinálja, elvégzi. Én is így vagyok. Sohasem idegenkedtem attól, hogy valami feladatot el kellett vállalni. Nem föntről néztem. Ezen a területen könnyebben megközelíthető, elfogadható és érthető munkásságomban irodalmi kísérőrajzaim. Elég szép szám ez. Itt van a Don Quijote, Petőfi, az Apostol, Petőfi olvasása közben, a Bovaryné, Mallarmé, aztán rajzokat készítettem Madáchhoz, Kemény Zsigmondhoz, és talán egyik legfontosabb valamennyi között a Joyce Ulyssese, ami ki volt állítva legutóbb a Budapesti Történeti Múzeumban. Egyik része ez a munkámnak, a szerény része, amelyikről talán azt mondják, hogy valamelyest ért a rajzoláshoz. Úgy is azt mondják az absztraktokról, hogy nem tudnak rajzolni. A rajz az emberi létnek, létezésnek legközvetlenebb, legigazibb, legpontosabb kifejezője.” (részlet)

*

„Kétségtelen, hogy a negyvenes évek végén nekünk itt Pécsett, de talán az egész országban is, Martyn munkái jelentették a művészetet, Európát, mindent és ez olyan egyedüli és szuggesztív volt akkor, hogy nem is lehetett elképzelni mást, mint amit ő csinált. Ezért aztán akkor el is szigetelődött és sokan nem vették jó néven (a negyvenes-ötvenes évek fordulóján, sőt még az ötvenes évek végén se), ha valaki Martyn Ferenccel tartotta a kapcsolatot. Sokan ezért messze elkerülték, csak tisztes távolból próbálták ellesni tőle a »veszélytelen« tanulságokat. – Emlékszem, mikor a kuruc-sorozatát festette, az a hír járta, hogy Martyn ellenség, mert formalista, hiszen csak az érdekli a kuruc-labanc lovascsatából is, hogy a kardok szép ívben találkozzanak a festményen. Még egy döntő ok volt, ami miatt ellenségnek tekintette a szakma egy része, mondván: »Martyn vékony ecsettel fest, holott a mi heroikus korunkat csak széles ecsetkezeléssel lehet kifejezni«.” (Lantos Ferenc)

*

„A teremtő szellemnek nem a tökéletesség a legelső feladata és célja, hanem a fogyatékosságban fogant igazság sorsa. Az igazságnak ez a hányódása, az abszolút és a magam igaza örök alternatívája – ez a hibák története.” (Martyn Ferenc naplója, 1944.)