Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves gyerekek!

Mi, akik ma itt vagyunk, mindannyian tudjuk, ki Dévényi Sándor, mit jelent ő a családjának, városának, nemzetének, az európai kultúrának. Nem fogom felsorolni életének különböző adatait, iskoláit, díjait, épületeinek listáját. Mindezt itt a falakon, a térben lévő tablókon elolvashatják, megnézhetik, amire egyébként is szeretném felhívni a figyelmet, szánjanak rá időt, mert egy egészen különleges, következetes, gazdag csodálatos életet, tevékenységet ismerhetnek meg.

Most a legegyszerűbb az lenne, ha azt mondanám: a kiállítást megnyitom. De ha már Sándor barátom megkért, hogy nyissam meg munkásságának bemutatóját, kénytelen vagyok, nem titkolt tisztelettel, néhány szót mondani.

Harmincnégy évvel ezelőtt, 1985 októberében, amikor ő harminchat éves volt, a szépreményű (2011-ben felelőtlenül megszüntetett) új Pécsi Kisgalériában megrendeztem a kiállítását. Mivel néhány évvel korábbról is ismertem, úgy gondoltam, hogy mindenkinek tudnia kell, egy ifjú, ötlettel, akarattal felvértezett tüke alkotó Pécs város számára mit is adott és mit szeretne a jövőben adni. Érdemes lenne megidézni az ott felvázolt terveket, vajon mi valósult meg belőlük, és ma mi a sorsuk? Egy ilyen kiállításrendezés sok beszélgetéssel jár. Tőle hallottam először arról, hogy a városnak szövete van, meg kell ismerni, tiszteletben kell tartani elődeink munkásságát, szokásait, ünnepeit, házait. Mindezt gondozni kell, aztán mérlegelve ebbe a szövetbe bele lehet, bele kell nyúlni, hogy újabb értékeket hozzunk létre. Ha belvárosunk utcáit vagy a Mecsek-oldalt járjuk, lépten-nyomon az ő munkáiba botlunk. Nagyon lehet szeretni vagy kevésbé nem szeretni az ő produkcióit, de senki nem vitathatja el tőle, mindig az egészben kereste, keresi a legjobb megoldásokat, a legapróbb részletekre figyelve, tehát a rá jellemző formavilágra építő, nagyon következetes életműről van szó. A közösség, a polgárok gondolkodtatója, környezetének alakítója.

Mostanában nem, de évekkel ezelőtt sokszor láttam Sanyit magyar és külföldi kollégák, diákcsoportok, építész vándoriskola növendékeinek élén, mosolyogva, lelkesen sétálva, amint bemutatja épületeit az érdeklődőknek. Néha belehallgattam a beszélgetésbe, egy-egy elkapott mondatából is rengeteget lehetett tanulni. Ez a kiállítás is jó apropó lenne arra, hogy egy Dévényi-roadshow-t szervezzünk a városban, az érdeklődők sok újat megtudhatnának egy-egy épület keletkezéséről, buktatóiról, létrehozásának körülményeiről.

Mint oly sok minden, az építészet is a gondolat első lejegyzésével, a rajzzal kezdődik. Szeretném külön felhívni a figyelmet alkotónk rajzaira, mert a ház csírája ott tetten érhető. Az oktatásban mintha elfelejtették volna, korábban egy műszaki egyetemre csak kiváló rajztudással lehetett bejutni, manapság pedig…, és itt három kérdőjel következik. Nincs kizárólagosság az életben, mindennek van létjogosultsága, az egyenes és görbe vonalnak, formának, alakítási módnak egyformán funkciója van. De csak a minőség a fontos.

Sok mindennel foglalkozott Dévényi Sándor: tervezett belső és külső tereket, feliratokat, utcaburkolatot, szoborposztamenst, kertészeti munkát, faültetést, tér- és útrendezést. Szinte nincs olyan szegmense a szakmájának, amibe ne kóstolt volna bele. De azt tudom, mindig az volt a célja, hogy élhető környezetet hozzon létre. És itt meg kell emlékeznem építész, gépész kollégáiról, akik az általa kitalált dolgokat megvalósították, formába öntötték. Sokan nem is sejtjük, mennyi energia megy el addig, amíg az elképzelésből alkotás lesz. Az építészet olyan csapatmunka, ahol nem lehet, nem szabad tévedni, ez nemcsak egyszeri alkalom, hanem az örökkévalóságnak szól, korunkról szól. És akkor még nem beszéltünk arról, milyen kompromisszumokat kell kötni a megrendelővel, az ingatlanbefektetővel és a kivitelezővel. Nem egyszerű küzdelem ez.

A megvalósult épületek egy ideig lezárt produkciónak tekinthetők, elkezdik élni saját életüket. Engem nagyon izgatnak a különböző okok miatt meg nem valósult ötletek, tervek. Ezekről Dévényi Sándor órákig tudna mesélni. Most csak egyre emlékeztetem önöket. 1981 nyarán az akkori Déryné, most újra Mária utcában lévő, jelenleg oly sok más rangos épülettel együtt használaton kívüli Bóbita Bábszínház épületének külső homlokzatán a rizalitok színes festést kaptak. Szorgos mesterek Sándor színtervei alapján elkezdték a munkát, igazán impozáns megoldás volt. De nem volt hosszú életű, néhány nap után műemlékes hatalmi szóval leállították, tojáshéjsárgára festették le. Esetleg ha végig lehetett volna vinni, talán még ma is használnák, mert vigyáznának rá, és biztos vagyok benne, hogy az egyik látnivalója lenne a városnak. Arról ne is beszéljünk, hogy hol van már a műemléki hivatal…

Nincs a városban még egy olyan építész, aki annyi képző- és iparművésznek adott volna munkát, mint ő. Dévényi az a rendező, aki egyenrangúnak tekinti őket, számít művész kollégáinak tudására, nem mindenben ő akarja megmondani a megcáfolhatatlant. Szobrászok, keramikusok, üvegtervezők, ötvösök voltak alkotótársai. Mindenkit nem szeretnék felsorolni, de Dobány Sándor és Rétfalvi Sándor nevét feltétlenül meg kell említenem, ők Dévényi Sándor munkássága révén is ismertek. Sándorként jómagam a képzőművészek nevében mondok köszönetet.

Ha most a megnyitó után, miután megnézték a kiállítást, gratuláltak a művésznek, megitták a bort, beszélgettek az ismerősökkel, kimennek a Széchenyi térre és megtekintik a kétszáz éves építőmérnökségről szóló tablókat – akik nélkül még a legjobb építészeti gondolat sem ölthetne testet –, majd végigmennek a város utcáin, gondolkozzanak el arról, hogy a Dévényi Sándorral együtt a városban dolgozó kitűnő építőművészek mi mindent tettek hozzá Pécs arculatához, és hogyan lehetne – nem ideillő szóval – „jobban használni” őket, hogy jobb környezetben élhessünk.

És még egy utolsó mondat: büszkének és boldognak kell lennünk, hogy hét évtizede városunkban együtt élhetünk Dévényi Sándorral.

Köszönöm figyelmüket.

(Fotó: Tóth László)