1923 őszétől indulhatott meg Pécsett, rendkívül nehéz körülmények között, Pekár Mihály dékáni működése alatt az orvosoktatás. Az Erzsébet Tudományegyetem vezetése nagy figyelmet fordított a szegényebb sorsú hallgatók segítésére – nagyjából a diákok harmada volt ide sorolható.

Különösen Pekár, aki a főrendiház tagja volt, valamint Entz Béla tett sokat a jó előmenetelű hallgatók támogatásáért. A dékán számtalan, a kar belső életét átalakító rendelkezést hozott, mint hangoztatta, azért, hogy a diákjóléti intézmények megfelelő színvonalú működését biztosítsa. Egyik jóakarója azonban lehűtötte lelkesedését:

– Tudhatnád, hogy a legtöbb rendelkezés olyan, mint a háló. A kicsik fennakadnak benne, a nagyok viszont szétszaggatják.

Scipiades Elemér szobra

Ugyancsak az egyetem hőskorához kapcsolható Scipiades Elemér története. Scipiades a Kismakár utcai Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika elöljárója rendkívül sokat tett az európai színvonalú szolgáltatás megteremtéséért. Amellett, hogy százhúsz ágyas intézetében közel ezerháromszáz műtétet végeztek évente, ezt meghaladó számú volt a járóbeteg-ellátásban részesültek száma. A professzor ugyanakkor igen hiú ember volt. Mondják róla, hogy például az Iparművészeti Főiskola akkori rektorával, Mayer Antallal egyedi talárt terveztetett magának, és fontos alkalmakkor abban feszített.

Klinikáját a húszas-harmincas évek fordulóján az a megtiszteltetés érte, hogy falai között szülte meg gyermekét Grassalkovich grófnő. A tanár személyesen vezette le a szülést, nem is volt semmi komplikáció. Hanem, amikor közel két hét után a gróf kocsija megérkezett az asszonyért és a kisdedért, példátlan eset történt. Scipiades Elemér a személyzettel fogadási vonalban fölsorakozott a felhajtónál, majd előttük elvonult a grófnő a gyermekkel, és helyet foglalt a kocsiban. A gróf ekkor odalépett a professzorhoz, és egy ezüst cigarettatárcát nyújtott át neki.

– Gróf úr, az én tiszteletdíjam kettőezer-ötszáz pengő szokott lenni! – húzta ki magát Scipiades önérzetesen.

A férj a tárcáért nyúlt.

– Elnézést kérek, professzor úr, nem akartam megbántani – mondta, majd kivette a dózniba készített tízezer pengőt. Kétezer-ötszázat leszámolt a tanárnak, a maradék hétezer-ötszázzal pedig a főnővérhez fordult:

– Megtenné, kérem, hogy ezt a szerény összeget szétosztja a személyzet tagjai között? – kérdezte, majd zsebébe csusszantotta a cigarettatárcát, szertartásos főbiccentés után beszállt a kocsiba, és elhajtatott.

Heim Pál szobra

A pécsi gyermekgyógyászat emblematikus figurája volt Heim Pál, a százhúsz ágyas, Ráth utcai gyermekklinika professzora. A klinika óriási betegforgalmat bonyolított, mai szemmel nézve is kiemelkedő volt a járóbetegek közel négyezres éves forgalma. A tanár a gyógyító munka vagy inkább hivatás mellett tudományos eredményeivel is hamar a halhatatlanok közé emelkedett. Halála után viszonylag rövid időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a gyermekklinika József Attila utcai épületének előkertjében szobrot emeljenek számára.

Közvetlen munkatársai tudták, hogy szemüvege nélkül gyöngén lát. Valamikor a húszas évek végén a városban sétált, történetesen szemüveg nélkül. Az okuláré tudniillik éppen aznap semmisült meg – a professzor véletlenül ráült. Ahogy az utcákat rótta, figyelmes lett egy apró betűvel szedett, több helyen is kiplakátozott közleményre, amely fölött nagy, vörös betűkkel ez állt: Figyelem! A felszólítást még csak-csak kibetűzte, de a szöveget képtelen volt kisilabizálni. A plakát vélhetően aznap kerülhetett ki az utcára, mert többen is álltak körülötte. Heim Pál odafordult egyikükhöz:

– Megmondaná nekem, kérem, mi áll ezen a hirdetményen?

Az illető sajnálkozva vállat vont:

– Megbocsásson, uram, de nem tudom. Magam is analfabéta vagyok.

Entz Béla felbecsülhetetlen jelentőségű személyisége volt a pécsi orvosképzésnek. Sokan állítják, hogy döntő érdemei voltak abban, hogy a pécsi orvosoktatás a harmincas és – amíg lehetett – a negyvenes években jóval liberálisabb szellemiségű volt, mint akár a budapesti, és abban is, hogy a nyilas uralom idején nem mindenki jutott arra a sorsra, amit a diktatúra származása vagy helyzete miatt szánt neki. Mély humánuma, az igazsághoz való feltétlen ragaszkodása példaképül szolgálhat minden politikai szélsőség ellen küzdő ember számára. Valaki egyszer megkérdezte tőle, miért segít olyan embereken, akikhez elvileg semmi köze? A válasz így hangzott:

– Tudja fiam, mi magunk sem tudhatjuk, hogy mit hoz még az életünkbe a múlt…

Az egykori Erzsébet Tudományegyetem főépülete

Ernst Jenő, a biofizika világhírű professzora agglegényként élte le az életét. Ifjúkorában anyja kedves, fiatal lányt ajánlott neki feleségként. Ez akkoriban történt, amikor Ernst Jenő visszatért az első világháborúból. Fogságba esett, csak 1920-ban szabadult, édesanyja joggal gondolta tehát, hogy itt a nősülés ideje.

– Korai még – utasította el anyja javaslatát a fiú, aki csak ezután, 1923-ban végezte el az egyetemet, hisz másodéves volt, amikor jelentkezett frontszolgálatra.

Utóbb, a második világháborúban édesanyját zsidó származása miatt elhurcolták a németek, őt magát pedig munkaszolgálatra vitték. Amikor mindketten hazatértek, a mama ismét megpróbálta rávenni fiát a nősülésre.

– Már késő – állapította meg az addigra világhírnévre szert tett tudós.

Kismakár utcai Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika

Különös élettörténetű ember volt a II. számú Sebészeti Klinika 1951-ben kinevezett tanszékvezetője, Kudász József. Mezőkeresztesen született, érettségi után Budapestre, a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi fakultására nyert fölvételt. Két év után azonban szülei nem győzték fizetni a taníttatásával járó költségeket. Ekkor gondolt egy merészet, és aláírt egy szerződést, amelynek keretében vállalta: ha elvégzi az egyetemet, missziós társasággal három évre gyarmati munkára utazik, orvosi szolgálatra. Utóbbira végül nem került sor, mégis így esett, hogy Rómában fejezte be az egyetemet. Itthon azután, amíg diplomája honosítására várt, Hajdúszoboszlón volt kántor; abból tartotta el magát. Tehetséges muzsikus volt ugyanis, gimnazista korában fölmerült, hogy a Zeneakadémiára felvételezik. Haláláig gyönyörűen hegedült.

A diploma honosítása után jöttek a debreceni évek, azután Budapest, a II. világháború alatt Szombathely, majd újra Budapest, Pécs, és végül megint Budapest. Hat testvére közül három szívelégtelenségben halt meg, talán emiatt volt elkötelezett híve és művelője az új szívsebészeti eljárásoknak. Egyik nővérét maga operálta két alkalommal. Az alábbi kis epizód Szombathelyen esett meg.

Amikor az ottani katonai kórház sebész főorvosa lett, javában zajlott a háború. Megérkezésekor sem volt ideje mindenkinek bemutatkozni, szinte azonnal súlyos esethez hívták. A műtét során ragyogó asszisztens működött közre munkájánál. Kudász, aki nagy gyakorlattal rendelkezett, meglepődött segítője készségességén és rátermettségén.

– Fiatalember, ha elfogadja, első számú asszisztensemmé emelem arra az időre, amíg együtt dolgozunk – fordult az operáció után a tehetséges orvoshoz. – Azt hiszem, még nem találkoztunk. Kudász József vagyok.

– Boldog örömmel fogadom el a megtiszteltetést – felelt a frissiben kinevezett famulus –, engedelmével, magam is bemutatkoznék. Szentágothai János vagyok.

Donhoffer Szilárd a Pécsi Orvostudományi Egyetem rektorhelyettese, majd rektora volt a hatvanas években. Tudományos munkássága két nagy témakör köré volt csoportosítható. Az egyik az élő szervezet hőszabályozásának problematikája, a másik a táplálékfelvétel és -válogatás mechanizmusának kutatása. Látogatója, aki laboratóriumában furcsán gőzölgő üvegedény előtt találta a tanárt, a csodálat hangján megjegyezte:

– Professzor úr nyilván a hőszabályozás kérdéseit tanulmányozza…

Donhoffer elmosolyodott, nagyobb csipesszel belenyúlt az üvegedénybe, és kiemelt valamit a zubogó vízből.

– Most épp a táplálékfelvétel mechanizmusát kutatom. Tudniillik főztem magamnak egy pár virslit – mutatta nevetve.