Hátul az udvarban, vidéken, a nagypapa különböző méretű, innen-onnan összeszedett  lécekből, PVC-csövekből, maradék téglából eszkábált házikója áll(t) az elöl lévő ház saját vidékeként. Benne a legkülönbözőbb tárgyak: szerszámok, tüzelő télre, bútorok darabjai, hulladékok, mindaz, ami „elölről”, a házból ide száműzetett és mindaz, „ami még jó lesz valamire”. Ez az a hely, ahol majd egyszer rendet akarnak rakni, de soha nem jut rá idő. Használaton kívüli tárgyak, megszokott eredeti közegükből kiszakítva, szomorú esetlegességükben egymás mellett. Melankóliájába merülve itt is gubbaszt egy angyal.

Ezek a mindenki számára jól ismert álomi rendetlenségű, jellegzetesen kelet-európai „csodakabinetek”, vagy inkább reflektálatlanul összebuherált MERZ-építmények – melyeknél a derék háztulajdonosok Kurt Schwitters öntudatlan követőiként érhetők tetten – az előformái annak a kicsinyített „sufninak”, melyet Ujházi Péter Itt vidéken címmel formál művészetté.  Ez a doboz, piszkosfehér és kékes színeivel, megszáradt növények, virágszirmok, kis etetőtálkák, fadarabkák összeillesztett kompozíciójaként olyan világot varázsol, mely mindig valahogy az eltűnés jegyében áll, miközben – s a mű címe is utalhat erre – a művészet helyét jelöli a társadalomban. Itt vidéken hátsó kamra és műalkotás – vonatkozásaiktól távol – szomorúságukat illusztrálva egymás analógiái lesznek.

A dobozzá kicsinyítés, a redukció művészi aktusa által láthatóvá válik az eredet, mely egyszerre utal az említett hátsó udvari házikókra, valamint a műalkotás jellemzően 20. századi önreflexív karakterével magára a művészetre, önmaga egyik lehetséges előtörténetére. Hiszen amikor a 15. században a tér megváltozott értelmezése nyomán a lineáris perspektíva ábrázolási módszerét kifejlesztették, a zárt kockatér matematikai elképzelését hívták segítségül. A képek motívumai egy oldalán nyitott kocka belsejében ábrázolódtak, tulajdonképpen egy doboz szerkezetébe íródtak. A valóság elrendezését megteremtő kocka alakú doboztér – a lineáris perspektíva – csupán egy lehetséges konstrukció, mellyel sajátos módon válik láthatóvá és leképezhetővé a világ. Ennek az észlelési, ábrázolási módszernek az alkalmazását különböző próbálkozások kísérték Brunelleschi tükörrel végzett kísérleteitől Hoogstraten kukucskálódobozáig. A doboz ebben az értelemben nem csupán játékos segédeszköz, hanem mintegy a műalkotás alapstruktúrájaként az a forma, mely rendezetté zárja-kicsinyíti a rendetlenül szétszórt kontingens valóságot.

Ujházi Péter: Itt vidéken (1992)
Asszamblázs fadobozban, fa, üveg, darázsfészek, rézdrót, akril, 55x70x21,5 cm
Felirat bal külső falon: A TRÁGYADOMBBA BELECSAP A VILLÁM
A Janus Pannonius Múzeum tulajdona (ltsz.: 98.5)

Ujházi doboza így talál saját eredetére, önmagára mint műalkotásra, a nyugati művészet 19. századig uralkodó festészeti ábrázolási sémájára utalva. Ezt teszi nyilvánvalóvá dobozában a tükrök alkalmazása is, mely szintén a reneszánsz perspektíva-kísérletekben játszott fontos szerepet. A tükör analógiája Platóntól napjainkig különböző hangsúlyokkal az esztétika egyik központi metaforája volt. A mű mint a természet, a valóság, vagy éppen a művész belső világának a tükre értelmeződött. Ujházi zárt doboza a kétoldalt, egymással szemben felragasztott tükrök és tükördarabok révén önmagába zárulva-tükröződve nyílik meg a végtelenre. Ez a végtelen – miközben kifelé az interpretáció lehetőségeire is utal – egyben saját műszerűségének önreflexiója, műalkotás voltának egymás mellé reprodukálódó sora. Egyszerre zárul önmagára tükreivel és nyílik meg az értelmezések előtt a kollázsszerű motívumok szintjén. A tükör mint a műalkotást leíró metafora itt valóságos tükrökként része az alkotásnak.

Az, hogy ez egy doboz, és a benne lévő motívumokra is csak egy üveglapon keresztül láthatunk rá, azt a zártságot hangsúlyozza, mely által elhatárolódik az őt körülvevő tértől.  A mű magányossága lesz a mű, így jeleníti meg a művek magányát, szomorúságuk lezárt terében a múzeumban. A valóság, amelyet korábban tükrözött, immár véglegesen kívül van, s eltűnése ábrázolódik ebben a csendben. Akár a véletlenszerűen otthagyott, összedobált, használaton kívüli tárgyak a hátsó udvari kamrába, úgy rendeződnek a műalkotások a múzeum világába. Ujházi doboza önmagára mint műalkotásra és mint múzeumban elhelyezendő tárgyra reflektálva zárt terében a múzeumot mint zárt teret is megjeleníti. A tárgy saját konstitutív elméletének illusztrációjaként, jelentésének peremén – itt vidéken – egyensúlyozva egyben maga a múzeum. Miközben motívumait szemlélve persze még mindig tudunk gondolni a hátsó udvari kamrákra – műformát és életformát egybejátszva  –, az eltűnő valóságra, ahogy eltűnése műként itt marad. Zártsága így nyílik meg a nagyapák lécdarabokból összetákolt bodegáira is, bennük az elszórt, otthagyott tárgyakra, melyekre finom porként permetezve lerakódik az idő.

Ebben a dobozban egy mindenki által ismerős enteriőr rajzolja vidáman, ironikusan körül a jelenlét hiányát mint szomorúságot. A doboz belső oldalán kézzel írt felirat: „Kedves Mari, elutaztam. István”.