„A lélek pincéjében
szárnyat terjesztve vár”

Weöres Sándor: Szederkényi Ervin gránitjára

Több mint két évtizeden át irányította a szerkesztőség munkáját, saját szerepét igen puritán módon értelmezve. A lapban írásaival nem volt jelen, a háttérből szervezte, intézte fáradhatatlanul a mindennapi munkát. Személyisége csak annyiban nyomta rá bélyegét a lapra, hogy hivalkodástól mentes, töprengő, kételyekkel vívódó, etikus karakteréből következően a hite szerinti mindenkori legjobb minőségre törekedett, s ez az általában vett szellemi és erkölcsi igényesség védjegyévé vált a Jelenkornak a kortársak szemében. „Szürke eminenciás” mivolta azonban távol állt a csinovnyik lelkülettől, sőt épp szemben állt vele, ami az Aczél-korszak kultúrpolitikai viszonyai között egy idő után egyre több feszültséget, konfliktust eredményezett a hatalmi gépezet különböző korifeusaival.

Nádas Péter a később az Évkönyvbe kerülő írásában így jellemezte: „Ez a Szederkényi Ervin nevű irodalmi lapszerkesztő, testi valójában is így nézett sokunkra. Barázdált arcán igen óvatos, részvétteli figyelmet viselt és türelmetlenkedő, békétlenkedő, mindig tettre készen szúrós gúnyt a szemében, meg a szája körül. Részvétével a figyelmére bízottak kínjait figyelte, és az önsajnálat mulatságos játékait kísérte a gúnnyal. Megtehette.

Ez volt a titka. És sokunk számára lényének e kettőssége lett az életteli csábítás. Nem holmi irodalmi adminisztrátor volt ő, hanem egy hol ingerlő, hol bosszantó, de mindig kétarcú igazság tudója. Talán nem is tudott semmi mást. Hol a nagyravágyásból táplálkozó önsajnálatot sértette halálra a gúnnyal, hol a részvéttel enyhítette azt a természetes kínt, amely a cselekvést kísérő kételyből táplálkozik. Így aztán nem a kezére bízott írásokból szerkesztette a lapját, hanem azokból az élő emberekből, akik hol megsértett önteltségüktől duzzogva, hol részvététől lecsillapulva önmagukat bízták a kezére. A gúny: távolság, és értéket csak távolságból lehet mérni. A figyelemnél pedig nincsen nagyobb csábítás. Verhettem fejemet a falba, mert megmért, és megint hagytam magam elcsábítani, mert figyelt.”

Galambosi László, Szederkényi Ervin és Csorba Győző

Pedig Szederkényi érkezése a laphoz nem volt problémamentes 1964-ben. Elődjét, Tüskés Tibort „polgári”, illetve „egzisztencialista” irodalom közlése vádjával a kommunista hatalmi mechanizmus különböző szintjein támadták az ellenőrzött nyilvánosságban és a színfalak mögött egyaránt, amely végül a menesztéséhez vezetett. Szederkényit tehát megbízható emberként küldte a párt a megfegyelmezett szerkesztőségbe, aki a kommunista kulturális politika irányelveit szem előtt tartva nem követi majd el a korábbi „közléspolitikai hibákat”. Ám a várakozásokkal ellentétben másként történt, a szerkesztőség munkatársai, a fiatal Lázár Ervin és Bertha Bulcsu és mindenekelőtt a már akkor nagy tekintélyű Csorba Győző lépésről lépésre alakították a gondolkodását, a közvetlen társadalmi hasznosságról az irodalmi minőségre terelve a figyelmét. Csorba így beszél erről Csuhai Istvánnak A város oldalában című interjúkötetben: „A vége az lett az ő lassú betörésének, hogy éppen azokat az embereket szerette meg legjobban, akik miatt Tüskés megrovást kapott. Mészöly miatt nehezteltek főként Tüskésre, Mándyt polgári írónak tartották, Weöres Sándorban pedig az ingerelte leginkább a hatalmat, hogy Sándor szinte egyáltalán nem vett tudomást róla. (…) Szederkényi kitartott mellettük rendületlenül, az utolsó leheletéig. Ő lett a legnagyobb Mészöly-hívő, Mándyt szintén nagyon szerette, Weöres Sanyival pedig olyan barátságot kötött, hogy az már-már legendásnak számított... Ezek nem külső átváltozások voltak, Ervinben ez belül történt meg, és ebben nekem is volt némi részem, azt hiszem.”

Martyn Ferenc műtermében

Az igazsághoz tartozik, hogy jó néhány évnek el kellett telnie eközben. Hiszen az új főszerkesztő belépésekor a szerkesztőség egésze is átalakul, nem épp előnyére. Az újonnan érkezők közül többen is nem annyira az irodalom, mint inkább a párt iránt elkötelezettek, míg Csorba Győző és Lázár Ervin kilépnek. S igaz ugyan, hogy sem Csorba, sem például Weöres Sándor nem szakítja meg szerzőként a kapcsolatot a lappal, ám Mészöly Miklós csak hat év múlva, 1970-ben jelentkezik majd újra kézirattal. Aztán egyre gyakrabban, magával vonva a folyóirat hasábjaira a vele szoros szellemi kapcsolatban álló fiatalabbakat, az „új próza” alkotóit, Nádas Pétert és Esterházy Pétert. De hosszú évek szívós munkája kell az írók bizalmának elnyeréséhez. S a fent leírt nevelődési folyamat, melynek eredményeképpen Szederkényi Ervin a pártos irodalomszemlélettel szemben a magyar irodalom sokszínűségének bemutatását tűzi ki a Jelenkor céljául, egyben a különböző esztétikai gondolkodás- és formálásmódok integrálását.

Tatay Sándorral, Parti Nagy Lajossal és Esterházy Péterrel

Halála után a Jelenkor 1987. júniusi emlékszámában mások mellett Csorba Győző, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Bertók László, Parti Nagy Lajos, Ágh István, Takács Zsuzsa, Makay Ida, Pákolitz István verssel, Nádas Péter, Mándy Iván, Esterházy Péter, Balassa Péter, Sőtér István, Kabdebó Lóránt, Pomogáts Béla, Tüskés Tibor, Sándor Iván prózai írással emlékezett rá. Esterházy Péter így írt róla ekkor: „Bele se kezdek elgondolni, hogy milyen szerkesztő volt és milyen a lap, amit csinált, mert rögtön – de legalábbis kisvártatva – a rendszert szidnám, az irodalmi struktúrákat, és ehhez most nincsen kedvem, meg az alkalom miatt röstellném is magam. Hűségnyilatkozatként mondanám csak, hogy nagy szerkesztő volt; a lap az nem volt nagy, többnyire jó, az volt talán – és lehetne is.”

A 2004. áprilisi, a hetvenedik születésnapjára emlékező összeállításban Bertók László, Parti Nagy Lajos, Esterházy Péter és Lengyel Balázs prózai emlékezéseit közöltük. Parti Nagy egykori verse után prózában is a „transzmisszionárius” alakját örökítette meg, aki közvetít a hatalom és az írók közt, miközben a kettős elvárásrendszerben őrlődik. Az embert próbáló feladat súlyát Bertók László személyes emlékei jól érzékeltetik: „Láttam (a hetvenes években) hivatalos társaságban (ünnepségen) magában, zavartan álldogálni, tartózkodóan (félszegen) odalépni valakihez (valakikhez). Láttam mereven (kelletlenül) lépegetni Budapestről jött kulturális főember (ellenőr?, vendég?) mellett, miközben sorban bemutatott neki bennünket, a szerkesztőségbe összecsődített helyi írókat, íróféléket. Hallottam, ahogy keresgélte a szavakat, amikor az illető vallató vagy rendreutasító (dicsérő?) szavaira válaszolt. S amikor valami hivatalos (politikai, ideológiai) szöveget, előírást (követelményt, direktívát, elméletet) ismertetett (kellett ismertetnie) a társasággal. Tanúja voltam, amikor a fő-fő kulturális istállómester, miközben a kabátjukat akasztották a fogasra, azt sziszegte feléje, hogy »Maga egy csirkefogó«. Semmit sem felelt rá, pedig mások is hallották. Dicséretnek tekintette? Később tűnődtem el, hogy ez az illető úrnak-elvtársnak nem afféle jóindulatú feddése volt-e csak? A pont valaminek a végén. Olyasmi, ami miatt, amiért telefonon vagy a fullajtárjai útján kérdőre vonta, letolta, elmarasztalta már, s talán az igazoló jelentést is megíratta. Mészöly miatt? Más miatt? Mert nem tetszett az író valamelyik mondata a Jelenkorban? Csiklandozta a bajszát? A medve orrát? Lehet, hogy napirendre tért már a dolog felett, de a feddést nem hagyhatta ki? Ne akarj (máskor se) túljárni az eszünkön! Most megúsztad még, de vigyázz, mert a markunkban vagy! (Csirkefogó!)”

Hogy a szerkesztői szerepen túl milyen volt, nehéz megmondani, hiszen kerülte a kitárulkozást. Talán berzenkedne is ennek firtatása, a személyes vonatkozások ellen, hogy miért fontos ez. Hiszen az ügy a lényeg, az irodalomé. Mit számít, hogy szereti Bartók zenéjét, de „az operarészleteket” is, „például az Álarcosbálból” (Balassa Péter), szeret fényképezni vagy 8 milliméteres szalagra filmezni, és szeret Szigligeten nyaralni, az Írók Alkotóházában, ahol látták oldottan, fesztelenül is viselkedni. Erős dohányos volt sokáig, aztán abbahagyta, de már nyilván későn. A tüdőrák vitte el. Ám talán nem túl nagy merészség megkockáztatni azt a feltevést, hogy korai halálához nagyban hozzájárult a „transzmisszionárius” szerep állandó feszültsége, a csaknem lehetetlen küldetés.