Mindannyian szeretünk csámcsogni a magánéleti titkokon. Csak úgy szemünk sarkából, de azért átfutjuk a kisboltban az aznapi bulvárújságok címlapját, nyugtázzuk: nem csak nekünk akadhat titkolnivalónk. Mindenkori kedvencünk a szerelem kérdésköre. Jobb máséval foglalkozni, pláne, ha az érdekesebb ember nálunk. Bertha Bulcsu interjúi során legtöbbször (harmincnégyszer) feltett kérdése a nőket érinti.

Aki válaszol: Déry Tibor.

– A kortársai azt mondják, a nők sokat jelentenek önnek…

– Fiatalabb koromban Don Juannak tartottak, oktalanul. Hűséges természet vagyok, ami kizárja, hogy bármikor is nőcsábász lehettem volna. Noha voltak szerelmeim… De azok őszinték voltak, egy életre szóltak, amíg… amíg végük nem szakadt. A nőket mindig tiszteltem. Többnek éreztem magamnál azt, akivel szerelembe estem, tehát nem lehettem Don Juan.

(1972/1, 13.)

Mándy Iván a presszósnők uniformisáról vall.

– És a nők? A nők mit és mennyit jelentenek az életedben?

– Tudod, volt egy nagybátyám, aki semmi egyébbel nem foglalkozott. Állítólag az úszósportban volt valami szerepe, de lényegében semmi egyébbel nem foglalkozott, csak a nőkkel. Korán meghalt. Én tisztességesnek éreztem az életét. Szép szenvedély. Ilyen töretlenül én nem mertem vállalni, mivel ezzel-azzal mégis foglalkoztam közben… De valamiképp a legtöbbet jelenti. Nagyon sokat tud segíteni az emberen egy nő, és nagyon sokat tud ártani is. Nagyon tudnak elmesélni, annyi minden összegyűlik bennük. Primér formákban. Ezek szép mondatok, de a döntő élményt mégsem ez adja velük… Tényleg a legtöbbet jelentik nekem. A nőkön belül egészen külön helyet foglalnak el az életemben a presszósnők. Talán, amiért korábban mindig oda menekültem áldatlan családi helyzetemből, ahol, hogy sematikusan fejezzem ki magam, otthont találtam. A presszósnők uniformisától egy időben úgy elájultam, mint régen a cselédek és varrólányok a katonaruhától… A bezárt Hungáriából az egyik presszóslány a Lukács különlegességi cukrászdába került. Szörnyű név, ugye? Egyébként jó hely, második otthonom, de a lány nem tudta megszokni. Bementem. Észrevett: „Mándy úr, igyon meg velem egy kávét a Hungária emlékére” – mondta és sírva fakadt. Így a honvágyat és a hazaszeretetet még nem láttam megnyilvánulni.

(1971/11, 970.)

Vas István pedig jobb lehetőség híján önmagát idézi rövid válaszában:

– A nőkről is mondhatnál valamit…

– A nők, nők… Én a legtöbbet nekik köszönhetem. Óriási a szerepük az életemben. Mint író, költő is sokkal vagyok adósuk. Egyszer azt mondtam erről, hogy szellemi strici vagyok.

(1972/9, 782.)