Az 1986–1990 közötti években zajlottak le a legnagyobb változások a Jelenkor történetében. Először is a rendszerváltás: vége lett az egypárturalomnak, sajtószabadság lett. Az 1988/2-es számban egyszer csak feltűntek Petri György versei – őt fél évvel korábban még csak a „második nyilvánosság” fórumai közölték. Politikai értelemben furcsa évek voltak ezek: az 1988/2-es számban néhány oldallal Petri után Király István tanulmánya következett. Ugyanazon számba került az ellenzéki kultúra, illetve a kommunista rendszer ikonikus alakja. Másodszor, a rendszerváltásnak köszönhetően újra lehetett lapokat alapítani; ezekben az években jelent meg először a 2000, a Nappali ház, a Holmi, a Lettre, a (régi) Magyar Napló stb. Az új folyóiratok megváltoztatták a régiek irodalmi szerepét és súlyát.

Harmadszor, 1989-ben tért át a folyóirat a számítógépes szedésre-szerkesztésre. Amikor 1988 nyarán a Jelenkorhoz kerültem segédszerkesztőnek, még a nyomdában szedték, ólombetűkből, az oldalakat; reggel hat órára jártam ki a Szikra Nyomdába a lap utolsó korrektúráját kijavítani, a hibásan szedett sorokat „szétdobatni”, újraszedetni. Mára már kihaltak ezek a kifejezések. Az 1989/9-es szám volt az első, amelyet már a szerkesztőségben, számítógépen „szedtünk” és tördeltünk. S végül negyedszer, 1989-től a Jelenkor nemcsak folyóirat, hanem könyvkiadó is; az év őszén jelentek meg az első könyvek: reklámjuk ott az 1989/9-es s a következő számokban. Egy-két évig ugyanaz a szerkesztőség dolgozott a lappal és a könyvkiadással (inkább napi tizenkét, mintsem nyolc órát), később különváltak, a Jelenkor Kiadó ma már a fővárosban működik, a folyóirat pécsi maradt.

De nagy változás volt Szederkényi Ervin 1987-es halála is, hisz huszonnégy évig volt a lap főszerkesztője. Átmeneti időszak következett, névleges főszerkesztővel, mert a pártbizottság 1987-ben még nem egyezett bele Csordás Gábor főszerkesztői kinevezésébe. Úgy emlékszem, mesélték, ebben az átmeneti időben volt némi félelem az új szerkesztőkben, nem fordulnak-e el a Jelenkortól azok az írók, akik a nyolcvanas évek közepére a magyar irodalom vezető folyóiratává tették: Mészöly, az újholdasok, az „új próza” írói és kritikusai. Nem fordultak el. Szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy az 1986 és 1990 közti öt év a Jelenkorban Ottlik Gézával kezdődött és vele is zárult: az 1986/1-es szám a Babitsról írott feljegyzésével (a tartalomjegyzék szerint: versével) nyit, az 1990/12-es szám a róla írott nekrológgal zárul. A Jelenkor nagyságának a kulcsszereplője ugyan Mészöly Miklós volt, a nyolcvanas évek közepén a régi és az új irodalom összekapcsolódása szimbolikus alakjának Ottlik számított. Semmi különöset nem publikált itt 1986 és 1990 között (máshol sem) – de az ő neve, jelenléte keretezte az öt évfolyamot.

1988-tól feltűntek a folyóiratban a nyugati magyar emigráció írói: először talán Határ Győző (Eumolposz című regényével), később Karátson Endre, Fejtő Ferenc. Az új főszerkesztő, Csordás Gábor érdeklődésének megfelelően a Jelenkor nyitottabbá vált a többi közép-kelet-európai irodalom felé. 1988-ban jelent meg például Mircea Iorgulescu nagyszerű Caragiale-esszéje (A nagy duma); 1989-ben Danilo Kiš-esszé, Gombrowicz-napló, 1990-ben Hrabal-beszélgetés követte. Színes műmellékletek kerültek a folyóiratba: nem tudom, melyik lehetett az első, talán a Velencei Biennálén szereplő Pinczehelyi Sándor műveit bemutató oldalak az 1989/1-es számban. 1990-ben már reklámot is közölt a Jelenkor: a Spéci cipőboltét. Politikusabb is lett valamivel a folyóirat, mint korábban volt: ennek az 1990/7-8-as számban közölt Priusz, Bertók László ötvenes évekbeli letartóztatásának, elítélésének története az egyik legmaradandóbb emléke. S 1987-től lassan megjelentek a Jelenkor oldalain a generációm akkor huszon-, ma ötvenéves írói is: előbb a kritikusok, később a szépírók.

Két évet dolgoztam a Jelenkor szerkesztőségében 1988 és 1990 között, nagy reményekkel érkeztem és csalódottan távoztam – beszéltem, írtam már erről, most nem fogok. Csak egy történetet akarok elmesélni. 1988 nyarán, Tisza-parti baráti nyaralás után hazafelé menet beugrottunk Lakitelekre Lezsák Sándorhoz (egykori ismerős, akihez ma már, vagy húsz éve már, ha találkoznánk, szólni se tudnék: ugyan mit is mondhatnék, ugyan mit is mondhatna), ahol véletlenül összefutottunk Csengey Dénessel, aki épp Gyuláról jött, tele energiával, a Várszínház friss Csurka-bemutatójáról. Amikor megtudta, hogy egy hónap múlva a Jelenkor szerkesztője leszek, azt a megjegyzést tette, hogy Csordás kemény fickó, vele nincs baj – de az kár, hogy rajta tartja a kezét a folyóiraton Balassa Péter, a lipótvárosiak embere. Ilyen értelmiségi világban éltünk akkor; látni lehetett már, hogyan különül majd el a magyar irodalom két nagy politikai alapozású alrendszere. Az 1989-es Jelenkor még ragaszkodni szeretett volna „a csúcson az eltérő irányzatok legjobbjai összetalálkoznak” elvéhez, aminek a legszebb manifesztuma az Ilia Mihály vendégszerkesztésében megjelent 1989/3-as szám volt. Én nemigen hittem ebben az elvben.

Ahogyan a későbbi évfolyamokat bemutató társaim, én is kiemelek az 1986–1990 közötti évekből öt írást a legjobbak közül. Magyar szépprózát nem – pedig itt, ekkor jelent meg a Pannon töredék, az Évkönyv, A test angyala, részlet a Hrabal könyvéből. Rövidebb vagy ismeretlenebb írásokat választottam: költeményeket, amelyek máig emlékezetesek számomra; prózafordítást, amelyet kevesen ismernek, noha remekmű; kritikát, zseniális kezdőmondattal. Illetve, hozzáteszek még egy hatodikat is, Kertész Imre emlékére.

A repce, a repce volt a legszebb Dániában.