Volt egy hang, a bejárati ajtó fölött megkonduló rézcsengő hangja: ha bárki belépett a nagy, üvegezett dupla ajtón a Jelenkor régi, Széchenyi tér 17. szám alatti szerkesztőségébe, akkor annak minden helyiségében azonnal tudtak erről. A szerkesztőséget nehéz elképzelni annak, aki sosem járt ott: egy hatalmas terem, oszlopokkal, békebeli belmagassággal, ahonnan zegzugos szobák, irodák, kuckók nyíltak mindenfelé, leghátul a legendás pingpongszobával. Én voltam az utolsó azon Jelenkor-szerkesztők sorában, akik még ide jártak dolgozni, és újra és újra ámulatba ejtett ennek a helynek az átláthatatlansága. Egy felfedezésre váró kontinens, vagy egy elvarázsolt kastély, minimum; amikor később, a költözés során ki kellett pakolnunk mindent, itt-ott valóban archeológiai rétegekre bukkantunk. Volt az egésznek valamiféle manája, mágikus ereje; manája igen, fűtése viszont nem nagyon. Tágas volt és huzatos, a magyar szellemi élet nagyszabású metaforája.

Ha átlapozom a Jelenkor 2001 és 2005 közötti évfolyamait, elsősorban képek, helyzetek villannak be, ezek pedig elsősorban a régi szerkesztőségből származó emlékek. Gyakran föl tudom idézni, hogy egy-egy fontosabb vagy érdekesebb, vagy esetleg épp kínosabb kéziratot hol, milyen körülmények között olvastam. Az alábbiakban természetesen csak a számomra legfontosabbakat igyekszem végigpörgetni, és természetesen – ahogy mondani szokás – a teljesség igénye nélkül.

1999 óta állandó szerzője voltam a lapnak, és 2001 szeptemberétől lettem a szerkesztője. Az első szöveg, amelyet teljes egészében én cserkésztem be, egy fordításcsokor volt az októberi számban: Csehy Zoltán műfordításai az Anthologia Palatina néven ismeretes epigrammagyűjteményből, mivelhogy korai keresztény versekre volt szükségünk a Pécs ókeresztény emlékeivel foglalkozó számhoz. Ezt a lapszámot, nem túlzás, úgy vitték, mint a cukrot: semmi remittenda nem maradt belőle, a szerkesztőség féltékenyen bespájzolt magának két-három példányt, és később az újranyomása is szóba került (arra már nem emlékszem, hogy a város támogatásával valóban újranyomattuk-e).

A pingpongszoba a költözéskor (Nagy Boglárka fotója)

Ebben az évben persze korábban is jöttek nagyon érdekes dolgok a lapban. Az év elején ott volt a nyolcvanéves Mészöly Miklóst köszöntő szám; a májusi számot Márton László vendégszerkesztette; a szeptemberi lapszám pedig felfedezésszámba menő szövegeket közölt Anghy András és Gábor Jenő tollából V. Májerszky Róbertről, a vizionárius – és színtévesztő! – városképfestőről, akit alighanem a szeptemberi kiállítása, illetve az itt közölt műmellékletek avattak végképp Pécs kultikus figurájává. Ez a lapszám azóta ugyancsak beszerezhetetlen, a gyűjtők féltett kincse. Ez az év aztán nagy távozásokat is hozott: júliusban meghalt Mészöly, aztán pedig szeptember végén hunyt el az akkor már hosszú évtizedek óta teljes visszavonultságban élő irodalomtörténész-esszéista, Rajnai László, Goethe, Herder, Winckelmann és Walter Benjamin fordítója, aki nemcsak a városnak, de a magyar szellemi életnek is az egyik legnagyobb formátumú kívülállója volt.

2002 januárjában jött ki a Mészöly Miklós-emlékszám, izgalmas írásokkal és legalább olyan izgalmas dokumentumokkal. Az esztendő fontosabb közlései közé tartozott Farkas Zsolt brutális terjedelmű esszéje TGM-ről áprilisban, a középkori pécsi egyetemmel foglalkozó lapszám májusban (Havasi Attila Janus Pannonius-fordításaival), vagy éppen a hatvanéves Nádast köszöntő októberi Jelenkor, ahol közölni kezdtünk a Párhuzamos történetekből. A szeptemberi számban jelent meg Havasréti József írása Szerb Antal naplójegyzeteiről: ez az írás az elsők közül való a Szerbbel foglalkozó munkái sorában, amelyekből később kinőtt a testes Szerb-monográfia. Az év végén aztán, amikor Kertész Imre vette át az irodalmi Nobel-díjat; a decemberi szám két tanulmánnyal, Gács Anna és Schein Gábor írásaival köszöntötte ezt az eseményt.

2003 elején indult Gara László levelezésének a közlése: a Párizsba emigrált műfordítónak, a magyar irodalom elhivatott közvetítőjének halála után több száz levél maradt a hagyatékában, és az anyag gondozóinak, Bende Józsefnek és Hafner Zoltánnak a jóvoltából lehetőségünk nyílt válogatni ezekből a dokumentumokból. A sorozat Ottlik Géza leveleivel kezdődött, ezt követték később Mészöly Miklós, Weöres Sándor és Károlyi Amy, valamint Kassák Lajos levelei. Ugyancsak ebben az évben kezdtünk bele A 13-as mikrofon címmel annak a beszélgetéssorozatnak a közlésébe, amelyet Parti Nagy Lajos készített Tolnai Ottóval, és amelyből később – számos átdolgozást követően – megszületett a Magyar Irodalmi Díjat elnyerő kötet, a Költő disznózsírból. Az év legfontosabb publikációja az én szememben mégis az az esszé-nekrológ, amelyet Márton László írt Balassa Péter halálára; kétségkívül a legfontosabb szövegek közé tartozik, amellyel Jelenkor-szerkesztőként találkoztam. A szeptemberi számban közöltük, a címe: Katharzis helyett tudomásulvétel (Balassa Péterről, halála után két héttel). A decemberi szám aztán egy nagy Balassa Péter-körrel nyitott, melyben közöltük Balassának a Móricz Zsigmondról született feljegyzéseit.

A legendás régi szerkesztőség bejárata a csengővel (Nagy Boglárka fotója)

Ezt megelőzően, az októberi (egyébként pedig az ötvenéves Parti Nagy Lajost köszöntő) lapszám impresszumában már új cím olvasható: ekkor költözött ki a szerkesztőség a Széchenyi téri elvarázsolt kastélyból, és beköltözött a Király utca 21. alatt álló, túl sok ingerrel – finoman szólva – nem szolgáló kis irodába. Az itt töltött átmeneti időszaknak aztán, ha jól emlékszem, 2007-ben szakadt vége, akkor költöztünk át a Művészetek Házába, de ez már kívül esik az itt tárgyalt éveken.

Néha-néha, a véletlenek szerencsés összjátékaként előfordul, hogy különlegesen erős lapszám áll össze, anélkül, hogy a szerkesztők erre külön bespájzolták volna a rendelkezésre álló kéziratokat. Ilyen volt a 2004 májusi szám. A lapélen Csordás Gábor remek verse, a Levél áll, és ezt Németh Gábor nem kevésbé remek írása követi a javítások rontások kötetről. Utána Nádas Péter esszéje következik Marc Martinről, majd hosszú részletet közlünk a francia anyanyelvű szerző magyarul írott, Járt utat kétszer járj! című regényéből, mely kötet, azt gyanítom, a kétezres évek egyik irodalmi szenzációja. Valamivel lejjebb egy nagy Kertész-kör olvasható, benne Selyem Zsuzsa Kertész-interjújával, vagy éppen Takáts József Citrom Bandi védelmében című esszéjével, mely Vári György monográfiájának Sorstalanság-értelmezésével száll vitába. Úgy gondolom, ennek az öt évnek kétségkívül ez az egyik legerősebb lapszáma.

A 2005-ös esztendő is sok erős anyagot hozott. De most már csak inkább mazsoláznék köztük: mindjárt a januári szám mellékletként közölt egy Thomas Bernhard-színművet, A vadásztársaságot, Györffy Miklós fordításában; a februári számban jöttek a nagy kedvenceim, egy válogatás Havasi Attila, Varró Dániel és Vaskó Péter angol nonszensz versfordításaiból, Edward Lear és Hilaire Belloc versei; szeptemberben pedig a Jelenkor különszámmal szállt be az EKF-év előkészítésébe. A nyári dupla számban különösen izgalmas volt Radnóti Sándor kritikája Závada Pál A fényképész utókora című regényéről, mint ahogy novemberben Kiséry András Por se: A reneszánsz médiumai című tanulmánya.

És így tovább, és így tovább. E fönti felsorolás nemcsak szubjektív, hanem rendkívül impulzív is: mindössze a tartalomjegyzék átolvasása közben hirtelen felbukkanó benyomásaimat rögzítettem, és ilyenformán persze rengeteg fontos írás kimaradt belőle. Annyi baj legyen. A lapszámokat, melyek immár pdf-ben olvashatók, böngészhetők, kutathatók, megőrzi az archívum. A hétköznapokat, ennek az öt esztendőnek a napjait annál kevésbé. A rézcsengőt a költözéskor mindenesetre magunkkal vittük, és ha minden igaz, ma is a főszerkesztői szoba féltett kincse.