Három megjegyzés háttérrajz gyanánt. Jellemző, hogy az első, ami eszembe jut erről az időszakról, hogy akkor még nem kellett évről évre az anyagi összeomlástól félni. A második, hogy ezekben az években készült Pécs az Európai Kulturális Főváros szerepre, ami jó néhány Jelenkor-közeli szerzőt mozgósított, a felkészülési korszakra nem egy ekkori írás emlékeztet. A harmadik az, hogy előtte voltunk még a POSZT körüli botrányoknak, igaz, a júniusi színházi számok évadáttekintéseiben így is volt mit felróni „színház és politika” témakörben. Nem szeretnék nosztalgiázni, de most úgy tűnik, összességében egy fokkal optimistább időszak volt, mint a mai.

Az alábbiakban úgy fogok ízelítőt adni ennek az öt évfolyamnak a terméséből, hogy műfajonként-rovatonként ajánlok szövegeket, mintha valami virtuális antológiát válogatnék. Mielőtt azonban rátérnék erre, be kell számolnom egy felismerésről. A visszalapozás során meglepett, hogy milyen sok ma már állandó vagy legalábbis rendszeres szerzőnk kezdett el épp ebben az öt évben publikálni a Jelenkorban. Ezek szerint abban, amit én a mindennapi szerkesztőségi munka közelnézetében állandóságnak érzékelek, mégiscsak dokumentálható a változás. Kevésbé szubjektív fogalmazásban ez úgy hangzik, hogy a lassan hatvanéves lap köszöni szépen, nem öregedik. Igaz, jól körvonalazható a már évtizedek óta jelenkoros szerzők köre, köztük jó néhány élő klasszikussal (nem sorolom őket, „a név nem fontos”, mint írta egyikük), eközben mégiscsak érzékelhető a szerzőgárda folyamatos frissülése, bővülése is. Azt remélem, hogy ez a lap szellemiségén is nyomot hagy.

Az alábbi névsor, mint minden lista, támadható. Egész biztosan hiányos is, és nagyon különböző szerzőket kényszerít egységesítő rendbe. Idézhető Weöres kifakadása a „harmadik nemzedék” elnevezésre mint hülye skatulyázásra: „Jékely, Vas, Dsida ugy illik össze, / mint sárgadinnye sóval és tubákkal.” Mindezek ellenére azért sorolom fel nevüket, mert a névsor önmagában érzékelteti az említett változást (meg jólesik legalább körömpiszoknyit hálásnak lenni).

Vaszilij Bogdanov (Bogdán László avatott tolmácsolásában), Deczki Sarolta, Fekete Richárd („lánynevén” Király Odett), Gerevich András, Görföl Balázs (első kritikája: 2006, azóta persze kolléga), György Péter (ő nem új, hanem visszatérő szerző, azelőtt csak a nyolcvanas évek végén volt két tanulmánya a Jelenkorban), Gyürky Katalin, Horváth Viktor, Jákfalvi Magdolna, Kiss Tibor Noé (nálunk jött az Inkognitó első részlete, szintén kolléga azóta), Kováts Judit, Kőrizs Imre, Krusovszky Dénes, László Emese, Orcsik Roland, Rákai Orsolya, Sopotnik Zoltán, Szűcs Teri (igaz, versei jelentek meg a kilencvenes években), Tábor Ádám, Turi Tímea, Varga Mátyás, Závada Péter, Zilahi Anna.

A virtuális lapszámhoz az ötletet az adta, hogy a tárgyalt időszakban valóban készült egy „álomszám”, afféle „very best of Jelenkor”, de ennek nem öt, hanem ötven év volt a merítése, és nem régi&fontos szövegekből válogattunk, hanem régi&fontos szerzőinktől kértünk új írást. 2008 októberében volt fél évszázados a folyóirat, ennek a számnak már a tartalomjegyzéke is elárulja, hogy a Jelenkor mely hagyományaira legbüszkébb. Hozzá kell tenni, a szám nemcsak ünnepélyes és reprezentatív lett, hanem bizony igen erős is, pusztán azért, mert a felkért szerzők hozták a formájukat. Az én kis alkalmi válogatásom viszont nem lesz szigorúan reprezentatív. Nem tudom, mi a „best of”, sőt, még a „the editor’s choice” reklámlogóját sem merném kitenni, csak lapozgattam és szemezgettem, nem állva ellen az esetlegességnek.

Mindjárt a versek közül képtelenség válogatni. Csukott szemmel rábökök egy betűre a költők névsorában: „T”. Tábor Ádám, Takács Zsuzsa, Tandori, Tatár Sándor, Térey, Tolnai, Toroczkay, Tóth Krisztina, Turczi, Turi Tímea. Íme: „sárgadinnye sóval és tubákkal”, nincs ember, aki tudna választani, és akkor ez még csak egy betű volt. (Viszont verses regény műfajban nincs nagy tülekedés szerencsére, úgyhogy természetesen Térey: Protokoll.) Mi legyen a folytatásos regényünk? Legyen a Virágzabálók Darvasitól, melynek nemcsak a részleteit hoztuk, hanem tanulmány-összeállítást is közöltünk róla? Vagy inkább az Ondrok gödre vagy a Kaliforniai fürj Oravecztől, amelyeknek kéziratdarabjait mindig a munkanap végére hagytam, és úgy vettem magamhoz, mint jutalomfalatot, mint a korty esti konyakot a napi negyven email után? Esetleg az Arc és hátraarc Garaczitól? Sajnálom, de hálátlan vagyok. Ezek kiválóak, de nem csak ez dönt. Tompa Andrea A hóhér házából lesz a regényrészletünk. Mert Oravecztől, Darvasitól, Garaczitól tudtam, mit várjak, de hogy a prózaírásban korábban nem jeleskedő színikritikus ilyen bődületesen érdekes és eredeti regényt írt, az igazán meglepett. A szerkesztésben az is a jó, hogy tanul az ember. Úgyhogy a „külföldi próza” rovatban is hagyom, hogy a megismerés öröme döntsön. Akkor olvastam először Naipault, amikor Farkas Krisztina fordításában kaptunk egy regényrészletet (A megérkezés enigmája), Arno Geiger ismeretét Tatár Sándornak, Edith Templetonét Sóvágó Katalinnak köszönhetem. (Sajnálom, hogy mindhárom szerzőnek csak mérsékelt sikere lett nálunk: pedig igen jók.)

A dokumentumrovat esetében nincs vita. Az öt évben ez volt a legfontosabb dokumentumközlés: Janus Pannonius Renatusnak, Szicília királyának dicséretéről szóló három könyv. Szentmártoni Szabó Géza szenzációs felfedezése kétnyelvű mellékletben, Jankovits László bevezetésével jelent meg. A 2010. februári szám el is fogyott pillanatok alatt. Nem szeretnék megbántani senkit, de ebből is látszik, hogy máig Janus a legjobb pécsi költő.

A drámák közül Nádas Péter semmihez sem hasonlítható Szirénénekét választom, talán kissé elitista módon nem tekintve azokat a színpadszerűbb darabokat, amelyek megjelentek a júniusi színházi számok mellékleteiben. De legyen külföldi dráma is. Igaz, kérdés, mennyire külföldi Germaine Tillion Lágeroperettje, ez a holokausztábrázolás határait feszegető, Koldusoperára emlékeztető darab, melyben egy női láger tetves, csontig alázott asszonyai kuplékkal szórakoztatják egymást. Lackfi János ugyanis nemcsak fordította, hanem átírta, különösen a dalbetéteket, sőt, Tilliont, az eredeti mű szerzőjét is színre léptette.

Beszélgetések közül Ménesi Gáboréit emelem ki elsősorban (Thomka Beátával, Angyalosi Gergellyel, Pályi Andrással, Schein Gáborral és másokkal). Ezeken kívül az alábbiak voltak leginkább emlékezetesek: Bérczes László Törőcsik Marival, Goretity József Ljudmila Ulickajával, Sz. Koncz István Schweitzer József nyugalmazott főrabbival, illetve az a sorozat, amelyet Ágoston Zoltán készített pécsi képzőművészekkel. A kritikák közül valószínűleg M. Nagy Miklóstól, Keresztesi Józseftől, Vári Györgytől, Györffy Miklóstól választanék egyet-egyet. (Györffytől azt, amelyben Kukorelly Ezer és 3-ját mángorolja.) És még Takáts Józseftől. Az ő kritikáinak hangneme ekkortájt személyessé vált, anekdotikus és önéletrajzi kitérők jelentek meg szövegeiben, de a hangnem oldódása a legkevésbé sem járt a kritikák élének tompulásával. Nehéz kérdés, mert Takátstól a Határ Győző és Balassa Péter vitájáról szóló írás viszont a tanulmányrovatba esélyes.

Az esszérovatba Julian Barnes Franciaságait tenném. Frivol és szellemes, életrajznak álcázott piszkálódások Courbet-val, Baudelaire-rel, Mallarméval. Itt esszében csinálta meg nagyjából ugyanazt, amit regényben a Flaubert papagájában. Már a cím is frivol. A „French Letters” nemcsak francia irodalmat, hanem kotont is jelent, ami tömören kifejezi a francia civilizáció egy lehetséges angol értelmezését. A cím sajnos fordíthatatlan, de erről a legkevésbé sem Mihálycsa Erika, az esszék gondos átültetője tehet.

Magyar elbeszélést hármat ajánlok, egy virtuális számnál nem kell a nyomdaköltséggel spórolni. Elsőként A nagy hullakereső játékot Darvasitól. Romos disztópia és szürreális zsúfoltság (struccok isszák fel emberek tócsákban oldott hamvait, gépek szórják a véresőt stb.), ennek ellenére korunkra ismerünk. Például abban, hogy a szartalicskázásnak is örülni kell, mert az is munka (pályázat útján elnyerhető), persze tudjuk, hogy politikai őrségváltásnál magától értetődő lesz elbocsájtásunk. Az újraolvasás meglepetése, hogy a novella Az éhezők viadalára emlékeztet, akkor is, ha a szöveg korábbi a filmnél. A hullakeresés ugyanis össznépi televíziós cirkusz, ami a játékosok bőrére megy, no meg franchise-biznisz: „a játékboltok kirakataiban híres hullakereső figurák ásták a játéksírokat.”

Újraolvastam néhány Tóth Krisztina-novellát is, olyanokat, amelyek később a Vonalkódba, majd a Pixelbe kerültek. Ami most közösnek tűnt bennük, az az idegenség tapasztalatának pontos rögzítése. A figurák közös földrajzi térben, de külön világban élnek. A Párizsban tökéletesen magára maradt magyar diáklány, aki lefekszik a szomszédjával, noha csak annyit tud róla, hogy milyen nyomokat hagy maga után a folyosói WC-ben. A sodródó szerbiai magyar srác, aki nem tudja, ki ez a Jean-Philippe, akinek londoni lakásában ébred, de ha már ott van, a szeretője lesz. És ilyen Jean-Philippe is, aki képtelen megérteni a közép-európai viszonyokat, fogalma sincs például arról, hogy a szerb, magyar és román útlevelekkel rendelkező útitársai miért magyarul beszélnek egymással.

A tömörítés a jó novellista legfőbb erényei közé tartozik, Szvoren Edina pedig a legjobb magyar novellisták közé – egyikkel sem mondok újat. A 2008-ban nálunk, majd két év múlva a Pertuban megjelent A balholmi lányok novellába sűrített iskolaregény, egy „női Medve” története. De a novellává párolt iskolaregényben egész egyszerűen nincs hely szépelgésre, finomkodásra, úgyhogy Szvoren kamaszlánya kiszolgáltatottságában társtalanabb, mint az Iskola a határon kadétjai. Neki nincs Bébéje, Szeredyje. Itt tisztán látszik, hogy az iskolaregény mindig a hatalomról szól, a megalázás Bildungjáról, az elnyomás formálta énről. A novella narrációs megoldása erre ráerősít. Második személyben adja elő a történetet: sokáig úgy tűnik, hogy te vagy, kedves olvasó, akit csicskáztatnak, vágj hozzá jó képet.

Nekem viszont nehezen megy a tömörítés, képtelenség okosan válogatni ekkora anyagból. Úgy zárom  ezt a hosszúra nyúlt szöveget, hogy most nyilván napokig azokkal fogok álmodni, akiknek az írásait méltatlanul kihagytam. Persze ez a bőség zavara, úgyhogy végső soron nincs ok a panaszra.