Öt év nem is olyan kevés idő egy folyóirat életében. Arra legalábbis bőven elegendő, hogy kirajzolódjanak folyamatok, megfigyelhetővé váljanak a folytonosság és az újítás mintái, s hogy egyszerűen emlékezetünkbe idézzünk fontos, különleges vagy a mából visszatekintve megrendítő szövegeket, eseményeket.

Az elmúlt öt évben fontos szerzőit köszönthette a Jelenkor. Ünnepi alkalmak ezek: a hagyomány egyszerre mutatja meg egyre nagyobb tekintélyét és eleven jelenvalóságát, miközben az ember szeme elkerekedik a növekvő kerek számokat látva. A Nádas Péter 70-edik, a Parti Nagy Lajos 60-adik és a Bertók László 80-adik születésnapja alkalmából született összeállítások egész biztosan sokáig emlékezetesek maradnak, és bátran állítom, hogy nem csupán szép mementók, hanem igenis olvasásra érdemes, élő gyűjtemények.

Persze az is gyakran előfordul, hogy a legmeglepőbb dolgok nem az ünnep felfokozottságában, hanem épp a hétköznapok megszokott, stabil menetében köszöntenek be. A Jelenkorban is vannak olyan szövegek, amelyek nem kiemelt helyen jelentek meg, de annyira rendhagyók, elhelyezhetetlenek és besorolhatatlanok, hogy nagy öröm felidézni őket. Számomra ilyen volt Latzkovits Miklós hosszú elbeszélése, A betűk háborúja, melyben a magán- és a mássalhangzók csapnak össze: a szöveg az ortográfia megannyi leleményét felsorakoztatja, és áradó fantáziával szövögeti a betűk által megjelenített hol vicces, hol megrázó élettörténeteket. De ugyanilyen szabálytalannak látom Lábass Endre angol kultúrtörténeti esszéit, elképesztő filosz tudással és nagyszerű irodalmi képzelőerővel. Nagy érdeklődéssel olvastam Mesterházi Mónika kortárs magyar költők verseiről írt elemzéseit is: ezt a fajta, az újholdas irodalmi éthoszt képviselő, a szövegeket igen aprólékosan olvasó, azok minden kis elemét mérlegre tevő interpretációt sem űzi nagyon ma már más. S ki írna le mostanság olyan, számomra roppant imponáló mondatot, mint amilyet Mark Twain: „A Vadölőben egyetlen helyen (…) Cooper a lehetséges 115-ből 114 kihágást követ el a szépirodalom művészete ellen.”

Twain esszéje persze amolyan talált szöveg, és a Jelenkor több hasonló, nyomtatásban vagy magyarul még meg nem jelent írást közölt a közelmúltban. Elképesztő volt olvasni Rubin Szilárd Aprószentek című regényének egyik hátborzongatóan félelmetes és sötéten ironikus részletét, mielőtt még az egész mű elérhető lett volna könyvként. S nagyon inspirálónak találtam Szentkuthy Miklós 1983-ban elhangzott Joyce-előadásának közreadását is: kivételes, hogy valaki ennyire áradó gazdagsággal beszéljen irodalomról, színes és vonzó világába visszahelyezve a művet. Ugyanennek a számnak az élén állt két, magyarul először megjelenő Bernhard-novella, teljesen őrült írások.

A világirodalom egyébként is erőteljesen reprezentált volt a korábbi években is. Pynchon, Palahniuk, Naipaul vagy Oksanen mellett továbbra is nagyon hangsúlyos a délszláv irodalom (így Drago Jančar, Slavenka Drakulić vagy Dušan Šarotar), és lengyel szerzők is szép számban jelentek meg, köztük az egyedülállóan sötét és súlyos Bogdan Wojdowski. Nem tudom nem kiemelni a valódi íróóriást, Mircea Cărtărescut. A kortárs világirodalom új és friss levegője nagy jótétemény. Főleg az idehaza még kevésbé ismert szerzők közlését tartom fontosnak, különösen akkor, ha egy-egy ilyen döntést igazolva láthat a szerkesztőség. Nem kis öröm, hogy Szvetlana Alekszijevics írása már az előtt megjelent, hogy a szerző elnyerte volna a tavalyi Nobel-díjat. Másfelől nemcsak a szépirodalmi, hanem a kritikarovatban is fontos a világirodalom: kuriózumképpen most csak Balogh Tamás holland regényekkel foglalkozó recenzióit említem meg.

Bizonyára minden szerkesztőnek vannak emlékezetes élményei arról, amikor először találkozott egy szöveggel kéziratban. Számomra Tatár Sándor nagy betegségverse volt ilyen a „rettenetes bécsi tél”-ről. A nyomtató mellett állva olvastam, és még csak arra sem volt időm, hogy elkezdjek drukkolni, jaj, csak el ne rontsa, annyira sodort magával a szöveg. Az pedig a különleges együttállások közé tartozik, hogy Ayhan Gökhan is ekkor küldte el versét a „Bécsben élni át a telet” sorral, így a két költemény követhette egymást. A versek közül engem a komorabb, nehezebb, súlyosabb, tragikus hangulatú művek ragadtak meg az elmúlt években. Ma még inkább megrendítő olvasni Borbély Szilárd nagy versét, melynek címe Pegazus, szárnyak. Költői látomás arról a világról, amelyet a Nincstelenek című regény olyan kegyetlenül kietlennek ábrázolt. Vagy ott van Vörös István lehengerlő Februári elégiája, Wirth Imre hideglelős rémlátomásai, Marno János fekete humorú szorongásképletei. Kár lenne megfeledkezni persze a szatirikus (Keresztesi József), a virtuózan artisztikus (Kőrizs Imre) vagy a vitális (Térey János) költőkről. De ha egyetlen olyan verset kellene mondanom, amely, azt hiszem, sokunk elmúlt évekbeli közérzetét kifejezi, miközben messzemenően felülemelkedik az alkalmiságon, Schein Gábor Karácsony másnapján, 2011 című költeményét választanám.

Ha már közérzet: azt gondolom, hogy egy irodalmi folyóiratnak nem lehet feladata a közvetlen politizálás. De úgy sem tehet, mintha mindenestől független lehetne attól, ami körülöttünk történik. Fontosnak tartom ezért a gyanúba kevert filozófusok melletti kiállást, a ELTE-ről elbocsájtott vagy kényszernyugdíjazott oktatók előtti főhajtást vagy a Csontváry körül kialakult helyzetre reflektáló írásokat. És akinek van füle, még számos szövegben figyelhet fel áthallásokra.

Fontos fejlemény, hogy 2013 októbere óta Várkonyi György szerkeszti a Jelenkor képzőművészeti rovatát, így az ilyen tárgyú írások rendszeresebben és nagyobb számban jelennek meg. Major Kamill párizsi visszaemlékezései például annyira káprázatosak, hogy nehezen tudok elképzelni olyan olvasót, akit ne ragadnának magukkal. És sok a fontos tanulmány az elmúlt évekből: Havasréti József írásai Szerb Antalról, Takáts József nagy kritikatörténeti írása, Bagi Zsolt Esterházy-elemzése vagy a lap által szervezett holokauszt-konferencia anyagát említem csak most, fájlalva, hogy minden áttekintés szükségképpen szűkítő.

A magyar szépirodalmi megjelenések: ez aztán tényleg a bőség zavara. Érdekes, hogy mennyire megállnak a lábukon a regényrészletek: Oravecz Imre vagy Darvasi László prózái, hogy csak két régi szerzőnket említsem. Kíváncsi vagyok, mi lesz a kötettel nem rendelkező fiatalokkal – megint csak önkorlátozásra kényszerülve: A. Kelemen Annával, Fodor Jankával vagy Kassai Zsigmonddal.

Sok fiatal, a rendszerváltás környékén született új szerzője lett a kritikarovatnak is. Meglepően hosszú a névsor, és legtöbbjükkel alighanem az elkövetkező időszakban is találkozni fog az olvasó. Ami nagyon fontos: a fiatalok nemcsak az idősebb generációk életművét tüntethetik fel új színben, hanem jó eséllyel saját kortársaik irodalmára is fogékonyabbak. Ez a záloga a jövőnek: amely elé, ha csak a szerzők tehetségén, invenciózusságán és felkészültségén múlna, egészen optimistán tekintenék…

S persze arról sem szeretnék megfeledkezni, hogy ezek a sorok a monitoron olvashatók. Ami annak köszönhető, hogy 2013 nyarán alaposan megújult a honlapunk, kölcsönhatásban a nyomtatott folyóirattal, ugyanakkor sok új rovattal bővülve. Bízom benne, hogy mindazok, akik érdeklődnek a friss tartalmaink iránt, kíváncsian tartanak velünk a következő időszakban, amelynek végén a Jelenkor legelső, 1958. októberi számát is szemügyre vehetik. Lassan kész a leltár.

(Fotó: Pálfy Eszter)