Már első, saját költségén, Pécsett, 1938-ban megjelent kötetében, a Mozdulatlanságban József Attila emlékének ajánlotta Egy halott költőhöz című versét. Második kötete, melyben ófranciából fordította Hélinant A halál verseit, tudható, hogy egyetemi feladatként „talált rá”, ám utólag úgy tűnik, aligha véletlenül. Költői pályája során számos versben emlékezett szülei és testvérei halálára, s hasonlóképpen emléket állított – a teljesség igénye nélkül sorolva – Hamvas Béla, Jékely Zoltán, Kardos Tibor, Devecseri Gábor, Simon István, Kálnoky László, Pilinszky János, Szabó Ede, Várkonyi Nándor, Bárdosi Németh János, Szederkényi Ervin, Galsai Pongrác, Weöres Sándor, Martyn Ferenc, Csanádi Imre, Thinsz Géza halála alkalmával. De verset írt egy fiatal öngyilkosra, a könyvtári szobája ablakából látott ókeresztény sír csontvázára vagy a szomszéd telken lakó öregasszony halálára is. Költészete persze a teljes létet próbálta formába fogni, de súlypontja ez volt, és e vonása a kortársak vagy az utókor számára sem tette/teszi könnyűvé Csorba művének befogadását. A lét végességének állandó tudatosítása nem népszerű magatartás. Ahogy Petri György írta később: „Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.”

Csorba Győző a Nyugat-féle költői hagyománytól eltávolodó, saját szavával „funkcionális versbeszédnek” nevezett poétikára törekedett. Barátja, Weöres Sándor írta róla közös fiatalkori pécsi éveiket felidézve: „Csorba Győzőben láttam a feltétlenül valódi költőt, a hazugságmentes, abszolút lírikust. Ma is így látom: ennyi változatlanul megmaradt a múltból. Olyan súlyt hordoz, mint az oszlopok: saját súlyukat és a falakét, a kupolákét, de nem érezhető ez a megterheltség, boltívekbe oldódik. Kevéssé mutatós, kopár versein is érezni az állandóság, maradandóság jelét.”

Csorba felfogása a költészetről a tárgyiasság, a sallangmentesség, az önismeret jegyében állt, s idegen volt tőle a dagadt kebel vagy Kisfaludy Károly szavaival a „sok hazapuffogtatás, ok semmi, de szörnyű magyarság” habitusa. Az Összegyűjtött versek (1978) végén Magamról, verseimről című önvallomásában írta: „Milyennek szeretném látni a líra jövőjét? Leghőbb kívánságom, hogy a vers használati tárggyá váljék. Olyanná, mint egy ágy, egy ruhadarab, valami eledelféle. Illeszkedjék közéjük, s a felsorolásban se külön rovat, se pirosbetű ne jusson neki. Vagy ha mégis több akar lenni, azzal legyen több, hogy ne várjon a sorára. Agresszív módon kényszerítse rá magát az emberekre; annál erőszakosabban, minél inkább fenyegeti a kiszorulás veszélye. […] Szűnjék meg a »líra« szó ábrándot, lágyságot, pódiumot asszociálni. Álljon a költészet az ember útjába, keveredjen ételébe, italába, üljön mellé örömében, bánatában, munkájában, pihenésében. Ne lehessen tőle szabadulni, ne lehessen kikerülni, mellőzni, félretenni.”