Hernády Ferenc, a Pécsi Egyetemi Könyvtár akkori könyvtárosa francia útleírásokból közölt válogatást a Jelenkor 1960. januári számában. Az ő gyűjtéséből és fordításában ismerjük Pierre Davity útleírását, aki 1650-ben még a török megszállást Pécs hangulatának megrontójaként emlegeti: „A törökök Pecsevnek hívják. Ám ez a város alig van megerősítve azonkívül, hogy a Megesz vagy a Meszek nevű hegy oly módon emelkedik föléje, hogy onnan könnyű szerrel lehet ágyúlövésekkel veretni a várost. Mindenfélében bőséges földjének kiválósága, kitűnő borai és nagyszámú marhái következtében, (…) ez a város mindenképpen Magyarország első városai közé tartozik. Mostanság azonban olyan, akár a puszta sivatag, alig lakják mások, mint török katonák...”

Véleménye egyrészt nem meglepő, hiszen 1543-as eleste után Pécs igen gyorsan török várossá vált. Nemcsak a közigazgatás alakult át, hanem a helyi intézmények is ennek megfelelően szerveződtek: iskolák, kolostorok működtek; a hivatalnokok, keleti szokás szerint, katonai egyenruhát viseltek; a lakosság ivóvízszükségletét kutak, csurgók látták el. A kutak közül néhány napjainkban is látható, egyikük a Rókus-dombon. Másrészt azonban a fennmaradó épületek és több forrás is arról tanúskodik, hogy a hódítók nem csupán romboltak, építettek is. A Gázi Kászim által épített dzsámin kívül például tíz efféle intézmény jött létre, amelyekhez nevelési, jóléti szervezetek csatlakoztak, a muszlim szerzeteseknek köszönhetően pedig virágzott a zenei kultúra is (Lásd erről újabban: Nagy Imre: Öttorony. A pécsi irodalmi műveltség a kezdetektől a huszadik századig).

Az 1686-os felszabadulást követően Pécs, melyen láthatóan nyomot hagyott a török uralom, jóval rokonszenvesebb oldalát mutatta az utazók számára. Erről árulkodik az a részlet, amelyet Hernády Ferenc Jean-Claude Flachat útleírásából idéz. A francia ipari szakember 1760-as távol-keleti tanulmányútja kezdetén így számol be pécsi állomásáról: „Pécsett tértünk nyugovóra. Kellemes fekvésű város, egy hegylánc aljában, hol sok bort szüretelnek. A város sokkal hosszabb, mint széles. Magyarországon nem láttam még ennyire kedves várost. Százötven évig a törökök birtokolták, s magas falakkal és igen-igen mély árkokkal vették körül. A hét toronyból, amelyet a mecsetek mellett emeltek, három még megvan. Sajátságos szerkesztésűek. (…) Valamennyi terméskőből készült, s nekünk nincsen olyan szent épületünk, amely szilárdabban volna megépítve. (…) A főtemplom szép, jó ízléssel, roppant szilárdan van építve. A törököknek mecsetül szolgált. Ám semmiben nem látom nyomát annak a barbárságnak, mellyel ezt a népet vádolni hallottam volt...”

Nyolcvan évvel később a város ismét lehangoló képet mutat az utazók számára. Hernády gyűjtéséből kiderül, hogy Pécs 1845-ben egy svájci utazótól az értéktelen és a „kis német város” jelzőt kapja: „Kilenc óra hosszat tart az út kocsival Szekszárdtól Pécsig. Ez a gabona- és dohánytermő vidék csak a néhány gazdag út menti barázda tulajdonosa számára lehet értékes. Pécs kis német város. Szarvasmarha- és lóvásár volt éppen, ám az eladásra kerülő jószág meglepett hitvány külsejével.”

Ugyanebben a lapszámban Várkonyi Nándor fordításában jelent meg egy neves angol orvos könyvének Pécsről szóló fejezete is. Richard Bright 1814–15-ben tanulmányozta a német, az osztrák és a magyar kórházakat, valamint a badacsonyi borvidék különleges éghajlati viszonyait. Bécsi és magyarországi tapasztalatairól két könyvet adott ki.

A pécsi piac például Bright számára egészen más színben tűnt fel, mint harminc évvel később a svájci utazónak: „Fölkerestük a piacot, s a népviseletek igen tetszetős keverékére bukkantunk. Minthogy szép idő volt, a nők többnyire világos színű ruhákba öltöztek –, a magyarok és néhányan a szlovákok közül különös eleganciával; és az áttört munkájú, széles szegélyek, melyekkel ingük ujját, rövid szoknyáikat és fejkendőiket díszítik, nagy változatosságot adtak megjelenésükben. Azt hiszem, helyes a megfigyelés, hogy nem csupán Magyarországon, hanem Németország túlnyomó részében is a parasztasszonyok nagyobb súlyt helyeznek külső megjelenésükre, mint általában a mi parasztságunknál látható, kivéve persze Dél-Walest, ahol valami effélét tapasztalhatni. Alig lehet olyan asszonnyal találkozni, aki ne csavarná a kendőt homlokára, leeresztve arca és füle mellett, úgy, hogy csak a szemét és orrát teszi ki a Nap hevének. Ez volt a pécsi piac népének egyetemes viselete. A vásártéren kirakva hevert a környék mindenfajta terméke, amit főként a parasztok hoztak be kis mennyiségben. Az év egyes szakaiban igen élénk kereskedelem fejlődik ki ezekben az árucikkekben Pécsett, mely Magyarország e részének fővárosául számít, és különösen nevezetes dohányáról és a sertések és marhák nagy számáról, melyeket évi nagyvásárokon bocsájtanak áruba.”

Az egyetemi könyvtárról már elítélőbb volt a véleménye: „A könyvtár nagyszámú értékes művet tartalmaz, de a modern irodalom tekintetében meglehetősen hiányos; ugyanis a mostani püspök, noha kiváló szellemű ember, nemigen törődik a gyarapításával.” Nem meglepő, hogy az utazó hiányosnak ítélte a könyvállományt. Az intézmény történetét ismertető jegyzetek közül több is kitér arra, hogy a Klimo Könyvtár megnyitáskor (1774) olyan ritkaságokkal büszkélkedhetett, amelynek köszönhetően „a mai bölcsészkar munkája is elképzelhetetlen lenne”. Ennek dacára az intézmény Klimo, majd utódja, Esterházy Pál László halála (1799) után gondos felügyelet nélkül maradt, így az 1810-es években Simon Máté könyvtáros is tetemes hiányt állapított meg a leltárazás során. (Nagy, 151–154.)

Bright hosszas bekezdéseket szentel vendéglátója házának és családjának leírására. Szövege nemcsak azért figyelemre méltó, mert megmutatja, hogyan látta egy 19. századi angol utazó a pécsi háztartásokat, hanem azért is, mert Bright ezekből a jelekből – így nevezte – „Magyarország igénytelenebb polgárainak” életmódjára következtetett.

„A fogások olyan kiadósak, mint amilyenek az angol konyhát jellemzik, és levesekből és feldarabolt sülthúsokból állnak, főzelékkel. A háziasszony egy kis asztal mellett ül az ablaknál és varrással foglalkozik. Férje egy kis mellékszobába vonul vissza, ahol íróasztala vagy könyvei állnak, hajlamai vagy körülményeinek szükségletei szerint. A cselédlányoknak kis szobájuk van, mely a konyhából nyílik, s itt alusznak, vagy igen gyakran a konyha sarkába állított ágyban, melyet nappal összehajtanak, éjjel pedig szétbontanak. A gyerekek vagy anyjukkal alusznak vagy a szolgálókkal, vagy pedig a nagyszoba valamelyik sarkában. Az ilyen családoknál a vendégnek sosem ajánlják fel, hogy ossza meg a reggelijüket, amely semmi másból, csupán egy csésze kávéból és egy szelet kenyérből áll, s ezt tálaló tálcán hozzák be; de déli tizenkét órakor, a rendes ebédidőben nagyon szívesen meghívják asztalukhoz, és minden ceremónia nélkül fogadják. (...)

A pécsi társaság nagyon komornak tűnt fel szememben. Egy kis nemesi kör van itt, mely összetart és rendszerint kisebb esti vendégségeken találkozik. A többiek társas élete néhány esti összejövetelre korlátozódik, olykor egy csésze tea megivására, – s még a mi falusi életünk kedélyessége is hiányzik belőle. Közkertekkel, sétaterekkel, ahol üdülni lehetne, s amelyek minden valamire való német falu lakosainak kedvelt szórakozóhelyei, itt úgyszólván sikertelenül próbálkoztak. (…) A püspöki könyvtár állandóan nyitva van a közönség számára, de alig látogatják.

Másnap reggel hat órakor megkondultak a harangok, és sok nép gyűlt össze mindenfelől, a városban is, meg a környékről is. A nagytemplom előtti füves lejtő érdekes látványt nyújtott, minthogy sok parasztember ezt választotta pihenőhelyéül, s a tarisznyából elővéve élelmüket, falatozni kezdtek, igen festői csoportozatokat alkotva.”

S bár az idézett, 1960 januárjából származó lapszám még számos érdekes részletet tartogat, talán e néhány szakasz is megmutatja, hogy az angol és francia nyelvű útleírások nemcsak kitűnő korlenyomatok a 17–19. századból, de az utazók egyéni városértelmezéseiről is érdekes képet festenek. 

(A bélyegkép forrása: Nagy Imre: Öttorony. A pécsi irodalmi műveltség a kezdetektől a huszadik századig, Kronosz, Pécs, 2013, 248.)