„Milyen jellegű bevezetést írjunk egy ilyen szövegközlés elé?” – teszi fel a kérdést Peternák Miklós a beszélgetőtársának, Beke Lászlónak a Jelenkor 1987. novemberi számában . A beszélgetés felvezetésül szolgált az Erdély Miklós hagyatékából származó szövegekhez, amelyek között olvasható a már címével is feltűnést keltő Üdülés Hitlerrel . A hatvanas években íródott, két részből álló elbeszélés távol áll a vészkorszak megszokott és kanonizálódott reprezentációs rendjétől, abszurditása miatt inkább hasonlít Taika Waititi 2019-es filméhez, a Jojo Nyuszi hoz, mint a legtöbb vészkorszakot megidéző irodalmi alkotáshoz. A világború és a zsidóüldözések szörnyűsége, a félelem reflexei a Balaton-parti üdülés késő nyári idilljével keverednek össze szétszálazhatatlanul. Olyan világ jelenik meg, amelyben a családi anekdotakincs egyik fő humorforrása lehet, hogy az énelbeszélő egy alkalommal az őt ért atrocitást panaszolva rosszul ejtette ki a rá irányuló antiszemita kifejezést. A „kormos zsidó” mint antiszemita terminus technicus helyes használatát érintő kérdések mellett ott van még az elbeszélés leginkább zavarba ejtő szakasza, amelyből kiderül, hogy egy kerti árnyékszék miként alakíthat ki cinkosságot a Harmadik Birodalom vezére és egy magyarországi zsidó kisfiú között.
Üdülés Hitlerrel
[...]
Mindenek előtt a háta. Módomban volt hosszan, elmélyülten tanulmányozni az ebéd utáni csevegés kissé fellazult együttesében. A Führer közvetlenül az étkező bejárata mellett üldögélt, előrenyújtott jobb karját az asztalon nyugtatta, kenyérgalacsint babrált. Engedte, hogy asztaltársai a jóllakottság okozta megelégedettségüknek hangot adjanak, tréfálkozzanak, zubbonyuk legfelső gombját kigombolják, csizmájukat rakosgassák, átvessék a másikon, úgy viselkedjenek, ahogy azóta filmen sokszor láttuk a harcosokat jódolgukban. Én az ajtóban állva, a gyerekeknél még lehetséges teljes koncentrációval, a legfőbb ellenség és a teljes hatalom hátát szemléltem. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megfejtsem az ellenséges hatalom és egyáltalán a hatalom természetét.
Első lényeges észrevételem az volt, hogy a hatalmasságnak könnyebb elviselni a hátát, mint egyéb halandónak. Már csak azért is, mert jobban szabják a zakóját, a steppelt katonakabát öltései egyenletesen feszülnek, a gallér kifogástalanul simul a nyakhoz, a lapockák enyhe mozgása harmonikus aktivitást és erélyt sugároz. Pontosan megfigyeltem, ahogy a Führer fölváltva tanulmányozta a gyurkált kenyérgalacsint és tisztjeinek arckifejezését, jobban sikerült megnyilvánulásaikat azzal a jólismert feszes mosollyal jutalmazta, amelyet a birodalom szobrászai sokszor megörökítettek. Lenyűgözve álltam az ajtóban, Hitlert, ruháját, haját, fülét, mozdulatait kifejezetten szépnek találtam, illetve olyan volt, amit régebbi regényes hölgyek elragadónak neveztek. Úgy éreztem, a halom elkerülhetetlenül szép, különösen szépek a hatalom engedményei, hogy a szépség és hatalom között valami mélységes összefüggés van.
Utólag is meglep, hogy ólálkodásom megengedett volt. Azzal tisztában voltunk, hogy Hitler és az egész vezérkara tudja, hogy zsidókkal étkezik egy helyiségben, és bizonyos fokú megtiszteltetésnek vettük, hogy levegőnek tekintenek bennünket. Nagynénémmel szorongva vártuk Hitler megnyilvánuló utálatát, de miután semmi külső jelét nem mutatta, viszonylagos hálás nyugalmat élveztünk. Talán néhány képzelt vagy árnyalatnyi fintor – a többiek túlságosan el voltak foglalva vezérükkel –, ami olykor Hitler arcára hangtalan megjelenésünk vagy távozásunk alkalmával kiült, mintha a levegő megromlott vagy kellemetlenül elszíneződött volna, növelte nyugtalanságunkat. A szorongás bennem egy apró, kényelmetlen eset kapcsán a kétségbeesésig fokozódott.
Egy ízben a kert WC-n ültem. Helyesebben a kerti árnyékszéken, amely budi, mint kiderült, az egész telep egyetlen használható alkalmatossága volt. Az üdülő összesen két házból állt. Egyikben mi laktunk, a gondnok és az ebédlő is abban a házban volt. A meglehetősen kiterjedt, teraszosan kiképzett szőlővel, málnabokrokkal, alacsony kőfalakkal tarkított kert másik szélén állt a rendezett külsejű, többablakos, földszintes ház, ahová Hitleréket szállásolták el. Frissen mázolt és állandóan csukott zsalugáterei mutatták, hogy az épület céljának megfelel. Úgy tűnt, az a félreeső hely, ahol ültem, kizárólag alacsonyabb rendű vendégek használatára szolgál, tehát teljes biztonságban hosszan elidőztem ott, s átadtam magam zaklatott fantáziám csapongásának, melyet megújuló hasgörcsök kísértek. Befejezve dolgomat, elbambulva léptem ki, talán még ruhám sem volt teljesen rendben – s ki mást látok magam előtt, mint a türelmetlen Hitlert. Majdhogy elsodort, úgy ugrott be a kiürült bódéba, – az volt a legkínzóbb gondolatom és még a mai napig is – abba a szagba, amit magam után hagytam. Ezek után alapos okkal utálhat – állapítottam meg iszonyodva –, elvesztettem az ártatlanságot és az ártatlanság kétes fölényét is, és bármi borzasztó történjék is velem ezek után, az említett szag „emberileg indokolt” következményének kell tekintenem. Jobban szégyelltem maga annál, mint hogy képes lettem volna sírni vagy a nagynénémnek panaszkodni, teljesen elveszettnek éreztem magam. Úgy szaladtam vissza a házba, mintha egy időzített pokolgépet hagytam volna a bódéban, ami nem tudni pontosan mikor, de nemsokára és mindent elsöprő erővel fel fog robbanni.
Nem sejtettem, hogy egy birodalmi vezér nagyvonalúsága túltehet egy érzékeny lelkű gyermek félelmein, rövidesen megütközéssel tapasztaltam, hogy helyzetemen a szégyenletes esemény semmit sem rontott, sőt bizonyos értelemben inkább javított. Nagy megnyugvással tapasztaltam, hogy a Führer viselkedése minden tekintetben változatlan, azonban jeges közönye számomra elkerülhetetlenül a cinkosság színezetét öltötte; valami, amiről csak ketten tudunk, de ennek semmi jelét nem adjuk. Rögtön nem találtam az életet olyan vészterhesnek, sokkal könnyebben mozogtam, kifejezetten jókedvű lettem.
