Augusztus 20-ához szokás a nyár lecsengését társítani. Hétköznapi felfogás, jóformán közhely. És hétköznapi, látszólag banális tapasztalatokból indul ki Szlukovényi Katalin verse, hogy aztán alig észrevehetően egyre több feszültségnek, kérdésnek, kényelmetlenségnek engedjen teret, egészen a kétértelmű zárlatig. A vers a Jelenkor 2011. januári , tehát javában téli számában jelent meg.
Úszás
Nyár vége. Így augusztus húsz után
már egyre hűvösebb.
Tegnap beúsztunk
mélyen az exnejed barátnőjével,
a férje és a két kisgyereke
veled maradt a parton, faggatott,
hogy mi tervezzük-e, és hogy mikorra,
hány éves vagyok, mondtam, harminchárom,
magyarázni kezdte a női test
változásait harminc körül, mondtam,
tudom, és lassan, egyenletesen
vettem a levegőt, kérdezte, hogy
ne forduljunk-e vissza, mondtam, bírom,
hát beszélgettünk tovább, elmesélte,
hogy Bostonnál, ahol nincs soha cápa,
úszás közben rátört a félelem
minden ok nélkül, s csak a partra érve
tudta meg, hogy aznap egy nagy fehér
cápa valahogy mégis odatévedt,
nézzem csak, fölöttünk ott az a nagy
fehér felhő épp olyan alakú,
tényleg nem fáradtam még el, dehogy,
mondtam, ússzunk csak, én sokáig bírom,
végül ő kezdett aggódni, hogy innen
már nem látjuk a partot, a családját,
forduljunk inkább vissza egyenest,
mondtam, hogy nem számol az áramlattal,
ne arra ússzunk, ahová szeretnénk
jutni, hanem egy távolabbi pontot
kell megcélozni, úgy érünk oda.
A partra érve elsápadt, mikor
a hideg vízben kifehéredett
ujjaimra ránézett, ő ilyet
eddig csak orvosi tankönyvben látott,
ahogyan elvonja a test a vért
a végtagokból a létfontosságú
szervek működéséhez, vigyorogtam,
ne féltsen, nincs ebben semmi szokatlan,
látja: gyakorlott túlélő vagyok.