„Benda Balázs (1965–1992) a rendszerváltás körüli évek jellegzetes figurája volt. Szegeden élt, ahol néhány évig egyetemre járt, aztán inkább csak a városban lézengett; író volt, de alig-alig publikált, ám azt nem lehet mondani, hogy tétlen lett volna, hiszen ontotta az ötleteket (melyekből csak keveset dolgozott ki). Műveiben és személyében egyaránt volt valami egyszerre vonzó és taszító nonkonformizmus. Benda dühödten szabad volt, a zaklatott, veszélyes szelídek módján” – így mutatja be Mekis D. János Benda Balázst a Jelenkor 2012. márciusi számában , a szerző műveit magába foglaló Kalandos történet című könyvet recenzálva.
Ugyanebben a lapszámban jelent meg Benda Balázsnak a kötet kiadása után fellelt franciaországi útinaplója, a közreadó Keresztesi József kommentárjával. Az egész írást ugyancsak áthatja a dühödt szabadság.
Franciaországi útinapló, 1992 Hétfő, augusztus 3.
Hétfő reggel, egy hete. (VIII. 27.) [Sic!]
No, aztán jó dolog történt, mert úgy néz ki, Münchenig visz ez az ember. Neki is copfja van, és napszemüvege is. Brassói szász, kint él Németországban stb. Jól beszél magyarul, és talán, ha éjszaka is stoppolok, odaérek időben. Szerencsére lehet az autóban dohányozni, aztán hozat velem rendes, rasszista kólát, így nagyon jól érzem magam. Persze nem jut eszembe egyszer sem a tavalyi holland utunk; amikor Budán kiálltam az útra; amikor elmentünk jövendő lakásotok közelében; a templomtorony; amikor utaztam Tatára; amikor Bécsen keresztülmentünk. Még lestelek is az út szélén, hátha te is mész ki valakivel árulni. Aztán már Ausztria, és jönnek a tájak; mint tavaly, a kamion biztonsága és S. T. A. nélkül. Most nagyon rossz egy ideig; arra gondolok, ezt veled kellene átélnem, és az elkövetkezendőket főleg, ezek a csodák nem csak rám tartoznak. Együtt kellett volna őket fölfedezni. (Talán azért, hogy egyedül kelljen. Azért van így. Oka vagy célja van.) Egy tó, baloldalt, nagyon sima a vize, és jószínű kék; hegyek az egyik oldalon, föléje nyújtják a hosszú orrukat, nagy és éles és fehér sziklák, ráhajolnak, de nem esnek bele, mert annál sokkal nyugodtabbak, krétából vannak, és a fejükön rövid a haj, nézik a vitorláshajókat és a csónakokat, és alkonyodik. Mindemellett egy zene, valóságos, innen az autórádióból, takarodószerű zene, pont ide teremtődött; nagy most a gyönyör, fizikailag is érzem. Biztonságban vagyok, és nagyon lassú. Egy völgy, hosszú, zöld, végig ritkásan házakkal, sárga a faluk és fehér és barna, és gyulladnak a fények az ablakaikban, tökéletes zöld, és mintha az egész völgyben nyírnák a füvet, szeretnék itt lakni. Nagy béke és tisztaság és még más. Vagy sokáig itt élni, és mindennap beszélgetni az alkonyattal. [Fölötte, a két sor között apró betűs beszúrás:] JÓ GICCSES, UGYE? Még egy tó. Föntről látom. Eljövök biztosan és. (Maradok sokáig?)
[…]
