Nyári délután Halott idő a délután. Fekszem a díványon, valamilyen furcsa félálomban. Sárga napfény önti el a szobát. Magába szívja a szőnyeget, a bútorokat. És hát lassan engem is. Zúg a fejem. Inkább már csak úgy emlékszem magamra. Arra, aki odaült az asztalhoz, és elkezdett kapirgálni mindenféle cetlikre. Vagy éppen csak kibámult az ablakon.
Érezni lehet az üres utcát. Eltűntek a járókelők. Akárcsak az autók a mártír miniszterelnök emlékműve mellől. Gróf Batthyány Lajos magára maradt. Megvagyunk egymással. Ő az emlékműben, én idebent. De mostanában valahogy gyanakszik. Talán hogy én is benne voltam abban a bizonyos kivégzőosztagban. Később eltűntem a környékről. Hosszú évek, évtizedek után visszatértem. És most meghúzom magam.
Megszólal a telefon. Váratlan hang.
Nem tudok megmozdulni. Belekiáltom a levegőbe:
– Visszahívlak, Imre bácsi!
Imre bácsi dörmögő hangja:
– Sose hívsz vissza. Mindig én hívlak. (Pillanatnyi csönd.) Mi van Péterékkel?
– Visszahívlak, Imre bácsi!
Imre bácsi letette a kagylót.
Kínlódva az óra felé fordítom a fejemet. Olyan messze van, olyan lehetetlenül messze.
Fél négy múlt.
Négy.
Fél öt.
Háromnegyed…
És én még mindig csak fekszem.
De hát ez lehetetlen! Le kell vinnem a szemetet. Nem halaszthatom tovább.
A mecklenburgi lovak rendkívül teherbíróak. Teherbíróak és megbízhatóak.
A Színes fátyol-t vissza kell vinnem Vidornak. A Színes fátyol eltűnt valahol a polcokon. Le kell rámolni a könyveket. Lerámolni mindent.
Pósa Lajos gyermekköltő
Csupán gyermekeknek költ ő
Asztalunknak ennek folytán
Elnöke lesz Ambrus Zoltán.
Röhécseltem. Szavalgattam. Elnémultam.
Száraz köhögés lent a téren. Vagy idebent a szobában?
Egy kislány hangja valahonnan messziről, de olyan tisztán.
Kérem szépen
küszöbön a székem!
Csúfondáros kuncogásban száll el a hang.
A levegő zúg, mintha egy társaság beszélgetne. Lehet, hogy éppen rólam. Csak hát semmit se értek az egészből.
Keservesen feltornázom magam. A két könyökömre támaszkodom.
Suttognak, locsognak, heherésznek. Engem észre se vesznek. Pedig akad köztük néhány ismerős. Azt azért megállapíthatom.
Sericsné! Na, üljön csak le, Sericsné! Ide, ide a dívány szélére! Mi az? Nem is reagál? Jó, rendben. Boér úr! Azért legalább köszönhetne. Mégis mi erről a véleménye? Maga mindig híres volt a jó modoráról. Boér úr, az úriember mintaképe. Hát akkor most mit jelentsen ez?
És a többiek mit szólnak ehhez? A kedves társaság?
Szétrebbennek. Szétfoszlanak.
Megrémültek valamitől? De miért? Hiszen éppen csak néhány szót akartam velük váltani. Mindössze néhány szót.
A könyököm megcsúszik. Visszazuhanok.
Batthyány gróf odalent a téren. Lemegyek hozzá. De talán magára akar maradni. Nem kíván semmiféle társaságot. Hiszen oly ritkán lehet egyedül. Autók veszik körül. Autók gyűrűje. Tülkölés. Ajtócsapkodás. Ordítozás. Koszorúk. Szigorúan ellenőrzött koszorúk. Vékonyka lángja az emlékezés mécsesének.
Az ujjaim rátapadnak a homlokomra. Rátapadnak és lehullanak.
Két szappanfoltos papucs a dívány mellett. Hosszan nézem őket. Nagy utat tehettek meg. Végig a szobákon, a fürdőn, a konyhán. De még ez se elég. Kislisszoltak a lakásból, a jó ég tudja, hová. És végül itt kötöttek ki.
Hohó, ezek várnak tőlem valamit! Ugyan mit?
Egyszerre csak meghallom a hangomat:
– …szalonjuk volt a Wohl nővéreknek, olyan irodalmi szalonjuk. Janka és Fruzsina. Közéleti személyiségek. Estélyeket rendeztek, felolvasásokat, fogadónapokat. A legjelesebb írók jártak hozzájuk, a művészvilág kiválóságai, egyházi méltóságok, politikai nagyságok. Ők ma182guk is írtak… regényeket, költeményeket, útirajzokat. Az egyik Wohl kisasszony beleszeretett Arany Jánosba. Azt mondják, üldözte a verseivel… és talán nemcsak a verseivel. De ez nem igaz! Ez egyszerűen rágalom. Aljas rágalom!
Janka és Fruzsina.
Nem, nem Fruzsina! Hogy hívták a másik Wohl kisasszonyt? Blanka? Ilonka?
Lehetetlen, hogy ne tudjam a nevét. Teljesen lehetetlen. Hiszen ő volt a híresebb. Néhány regénye külföldön is megjelent. Daudet is fogadta Párizsban. Alphonse Daudet. Janka is vele tartott. Nem is ment volna Daudet-hoz Janka nélkül. Hiszen soha egy lépést se tettek egymás nélkül. Együtt utazták be a fél világot.
A Wohl nővérek sohase mentek férjhez.
Hát igen, Janka kissé lemaradt. De a másik ezt sohase éreztette vele. Nemes lélek volt. Jó, jó, de hogy hívták? Hogy a fenébe?
Wohl Janka és…
Elakadtam. Úgy maradtam végképp elakadva, lelógva a díványról a papucsok fölé.
