Néhány éve az az ötletünk támadt, hogy a lap egykori szerkesztői, közeli munkatársai írjanak meg egy olyan ötéves szakaszt a Jelenkor életéből, amelyikhez közvetlen közük volt, s annak az öt évfolyamnak az anyaga ezzel együtt felkerül a digitális archívumunkba, és mindenki számára olvashatóvá válik. Így haladunk vissza az időben, amíg el nem érünk az 1958. októberi kezdethez. El is készült jó néhány írás: Görföl Balázs, Szolláth Dávid, Keresztesi József, Nagy Boglárka, Csuhai István, Takáts József, Csordás Gábor, Parti Nagy Lajos (utóbbitól az Annotált félszép című, a lap hatvanadik évfordulójára írott szövegét közöltük a ’76 és ’80 közötti évfolyamok archívuma mellett). 1975 környékén elakadtunk, mert kifogytunk a személyes kötődésekből, a két soron következő ötéves periódusról szóló szöveg állandó ígéret maradt (az egyik bűnös én voltam), valahogy azok az évek kevésbé vonzották az ujjakat a klaviatúrához. A szárnyas idő pedig, ahogy szokta, elsuhant. Így történt, hogy Bertók László, aki csaknem a kezdetektől, ’59 tavaszától jelen volt a lapban, nem tudja már megírni a maga visszatekintését az ’58 és ’65 közötti évekről.

Szküllák és Kharübdiszek közt eljutottunk a hatvanötödik évfordulónkhoz, s hogy még létezünk, az visszatekintve a szkeptikus szemlélőben is valami gondviselésszerű magasabb hatalom működésének gyanúját keltheti. Akárhogyan is, ez alkalommal félig-meddig azt az elmaradt tizenhét évet is kommentálnom kell röviden. Ha akkortól visszafelé olvassuk hasábjainkat, akad kívánnivaló. Még nincs „új próza” Nádas Péterrel és Esterházy Péterrel, bár Mészöly Miklós már ’70-től újra van, aki miatt Tüskés Tibort, a hatvanas évek első felének főszerkesztőjét 1964-ben menesztették. Csorba Győző, aki a mérce esztétikai és etikai értelemben is, versekkel bőven jelentkezik, ám a szerkesztőbizottságból hosszú évekre kilép az eset miatt. A hetvenes évek elején az impresszumban Szederkényi Ervin főszerkesztő mellett mindössze Pákolitz István szerkesztő nevét olvassuk (bár létezik egy szerkesztőbizottság is). Pákolitz maga is hangsúllyal jelenik meg költőként ekkoriban. Bertók László rendszeresen szerepel (kritikai írásokkal is), de itt talán még inkább a többi helyi költővel, Galambosi Lászlóval, Arató Károllyal és másokkal együtt. (Csak 1972-ben lesz igazi saját kötete, az 1964-ben megjelent első kötetbeli szereplése, a Lengő fényhidak, közös Makay Idával és Galambosi Lászlóval.) Merthogy az impresszum szerint a lap ekkoriban a Magyar Írók Szövetsége Dél-dunántúli Csoportjának lapjaként lát napvilágot. Futaky Hajna a pécsi színházról, Hárs Éva a város képzőművészetéről ír sorozatot. Martyn Ferenc vizuális jelenléte állandó és meghatározó, de már ’71-ben jelentkezik a „pécsi Képzőművészeti Stúdió” elnevezésű csoport, a Pécsi Műhely elődje, Pinczehelyi Sándor, Ficzek Ferenc, Halász Károly és Kismányoky Károly rajzaival. A régiek közül fontos szerző (még a negyvenes évekből, a Sorsunk című lapelődből) a kaposvári Takáts Gyula, ahogy fontos értekező maga Várkonyi Nándor is, egy régi intellektuális hagyomány képviselői egy idegen korszakban. Jellegadóak éveken át Bertha Bulcsu írókkal készített interjúi mára elfeledettekkel, de ismertekkel is (Illyés Gyula, Weöres Sándor, Mándy Iván, Déry Tibor, Vas István, Juhász Ferenc, Nagy László stb.). De leközlik ’71 elején a tinédzser Parti Nagy Lajos első verseit, igaz, azok még elég messze vannak a későbbiektől. (Az a lapszám például Illyés Gyula, az írófejedelem verseivel nyit.) És még előbb, már ’66-ban hozzák Csordás Gábor, a későbbi főszerkesztő kamaszkori verseit. Folyamatosan közlik Weöres Sándor költeményeit és versfordításait, például a Psyché kötet jó részét, amely jelentős irodalmi távolságban van a lap sok más közleményétől. (Köztük van például az a kis német nyelvű versike is, amelyben a mater kérdésére, hogy miért hagyja el a kolostort, mi lesz belőle, a novícia azt feleli: prostituált. Szörnyű, mondd még egyszer! Kurva leszek, ismétli meg a lány. Kedves lányom, nagyon jó, elsőre azt hallottam: protestáns.)

Tüskés Tibor bámulatos termékenységgel és rendíthetetlenül írja értekező munkáit a Jelenkorba a hetvenes évek elején, pedig hatalmi szóval távolították el a lap éléről nem sokkal korábban. Talán az igazságtalansággal szembeni düh vagy dac is ott munkál ebben. Hiszen ’59-től, amikor a kezdeti botladozások után egy politikai megbízottól átvette a kormánykereket, érzékelhető volt a valódi írók arányának emelkedése a lapszámokban. Fiatal szerkesztőkként Lázár Ervin és Bertha Bulcsu dolgoztak mellette. Mészöly Miklós, akit Várkonyi közöl először a Sorsunkban még Molnár Miklós néven, meghatározó szerzővé válik a hatvanas évek első felének Jelenkorában, és fő oka lesz majd a ’64-es retorziónak.

A hatvanöt évből harmincegyet töltöttem el a szerkesztőség kötelékében, az utóbbi huszonnégy évet főszerkesztőként. A szobám falán egy fényképen Várkonyi Nándor művelődés- és irodalomtörténész, a Sorsunk című folyóirat egykori főszerkesztője látható. A Pécsett 1941-ben indult és 1948-ban a kommunista fordulat hatására megszűnt lapot olyan fiatalokkal együtt készítette, mint Weöres Sándor és Csorba Győző. Mindhármuk személye folytonosságot képezett a Sorsunk és a Jelenkor között, természetesen mutatis mutandis, hiszen bár irodalmi tevékenységük, ízlésük lényegileg nem változott, a kor igen nagyot fordult velük. Várkonyi képének közelében egy Szederkényi Ervinről, a Jelenkor 1964 és 1987 közti főszerkesztőjéről készített rajz látható, Valkó László műve. A szobám falán továbbá két nonfiguratív grafika lóg Martyn Ferenctől, egy Gyarmathy Tihamértól, valamint egy táblakép méretűre nagyított Szász János-fotó. Utóbbi egy bódéja előtt nejlon esőköpenyben ülő újságárus asszonyt ábrázol, mögötte az akkori lapok a Fülessel, Nők Lapjával, Új Emberrel és középtájon, jól kivehetően a hatvanas évek elejét jelző, három szótagba tagolt névvel: JE-LEN-KOR. A nő mélabúsan bámul a semmibe, nem látja az öles léptekkel közeledő boldog jövőt, amikor a bőség kosarából majd mindenki egyaránt vehet, s láthatólag az is közömbös számára, hogy eggyel több Fülest vagy Jelenkort ad-e el. Talán a kép legpesszimistább nézője sem hitte volna akkor, hogy hatvan év múlva annak a semmibe révedő tekintetnek lesz igaza. A történelmi korok változásától függetlenül „cukros ételekről / álmodik, nem tud kartelekről”.

1992 szeptemberétől, amikor bekerültem a Jelenkorba, a szobám a régi szerkesztőségben, a Széchenyi tér 17. alatt a Nick-udvarba nyíló átjáró fölött helyezkedett el, s mivel ablaka befelé nézett a zárt udvarba, nem volt éppen világos. A nagyjából századfordulós lépcsőház ugyancsak sötét volt, csupán az első emeletre érve kapott jutalmat az oda látogató, amikor megpillantotta a bejáratunkat. Ez század eleji, fából és metszett üvegből szerkesztett magas dupla ajtó volt, amin egy üvegbe csiszolt kéz mutatóujja segített megtalálni a nyíló részt, s még ekkoriban is rajta állt: Takarékpénztár. (Itt járt be ülésezni az ötvenes években a magyar írók dél-dunántúli csoportjától – egymástól függönnyel elválasztva – a nőtanácsig számos különféle csoportosulás.) A bejárat második zsilipén belépve csilingelni kezdett az ajtó fölé lógatott kis harang, amit majd Csorba Győző kap meg a 75. születésnapjára a saját kolomp-, illetve csengő-gyűjteményébe. A csengőutód most itt hallgat nálam egy könyvszekrényen.

Aztán ’99-ben megörököltem Csuhai Istvántól a Széchenyi térre néző főszerkesztői szobát – szinte közvetlenül a Pátzay Hunyadi-szobra, azaz, ahogy a köznyelv mondta, „a ló fara” mögött –, ahol akkoriban még a téren a hegynek felfelé kapaszkodva csuklós buszok remegtették meg az ablakokat és ontották a dízelbűzt. Egy szűk dekáddal a rendszerváltás után voltunk, a hely patinás és egyben persze szegényes volt a jórészt előző évtizedekből származó bútoraival – ám a szabadság helye is. Tágas, műbőr forgószékek és egy filodendron-matuzsálem által meghatározott, oszlopokkal tagolt központi terében a kilencvenes években még irodalmi rendezvények zajlottak, ilyenkor vágni lehetett a cigarettafüstöt. (Ekkor is ülésezett még olykor az Írószövetség Dél-dunántúli Csoportja Csorba Győzővel, a Kaposvárról átugró, nyolcvan felett is energikus Takáts Gyulával, akik együtt ösztöndíjaskodtak 1947/48-ban Rómában.) Néhány szerkesztőségi szilveszter, illetve a Csuhai Istvánnal és Takáts Józseffel hármasban szervezett JAK Tanulmányi Napok ideje alatt különösen nagy élet zajlott e falak között. Még megvolt a hátsó nagyszobában a legendás pingpongasztal a nyolcvanas évekből, ahol az akkori két fiatal szerkesztő, Csordás Gábor és Parti Nagy Lajos ütötte a kaucsuklabdát, és annyi fiatal magyar író küzdött meg egymással. A hely a maga összesen mintegy kétszázötven négyzetméterével tudomásom szerint a legnagyobb régi szerkesztőség volt az országban. Az idő vasfoga azonban ezt is megrágta, költöznünk kellett, néhány évre a Szent Mór utca felől nyíló egykori Mecsek FÜSZÉRT Irodaház szűkös tereibe kényszerültünk. A pingpongasztalnak itt már nem volt helye, így a Megye utcai gyermekotthonba vitettem.

A néhány év száműzetés után aztán – az Európa Kulturális Fővárosa program felvezető éveiben, 2006-ban – a korábban Művészetek Házaként ismert épületbe kerültünk, a Széchenyi tér eredeti helyünkkel átelleni oldalára. (Onnantól kezdve lett hivatalosan is Művészetek és Irodalom Háza a neve, nem függetlenül attól, hogy az EKF hevében naiv módon egy német mintára elgondolt Literaturhaus meghonosításának tervével álltam elő.) Kerülővel ugyan, de sok régi dolog átjutott a tér túlsó oldalára is. Olvasom egy Parti Nagy-szövegben, hogy a laptól történt távozásakor el akarta kérni a háború előtti időkből származó ventilátort, aztán mégsem tette, mondván, ott van a helye, mindig ott várja őt. Most az én szobámban várja őt egy szekrény tetején csodaszép sárgaréz propellereivel, nyilvánvalóan életveszélyes elektromos vezetékével és már régen nem szabványos csatlakozójával. Alatta nem sokkal egy bronz emlékplakett a folyóirat huszadik évfordulójára a megyei tanácstól. Régi fekete-fehér papírképek ismert és ismeretlen emberekkel. Bútoraink egy része még mindig a hetvenes-nyolcvanas éveket idézi, a szekrényekben régi csavarhúzó, rég elévült fém- és papírpénzek, kifizetési jegyzékek a hatvanas évek elejéről. (A szerkesztőség egykori levelezését még a kilencvenes évek közepe felé becipeltük Csuhai Pista Skodáján a Janus Pannonius Múzeum helytörténeti részlegére.)

De volt e relikviák között még 2006, az átköltözés után is egy cukortartó. Vékony, átlátszó, filléres műanyag, a szocialista kisipar kisszerű terméke, valami „szép” minta is volt belenyomva. A fénytől már régen megsárgult, sőt pókhálószerű repedések hálózták be, a cukor összetapadva gyűlt meg a sarkaiban, mondanám, ha nem kerek lett volna, a lényeg, hogy meggyűlt. Utoljára valószínűleg Klárika (Szundy Zoltánné), a több évtizeden át a lapnál dolgozó titkárnő moshatta ki a kilencvenes évek elején, mielőtt nyugdíjba ment. Egyszer aztán (talán 2010 környékén, az Európa Kulturális Fővárosa program pezsgő idejében?, nem emlékszem pontosan) egy rendezvény után szőrén-szálán eltűnt. Nem láttam összetört szilánkjait, nem gondolhattam másra, mint hogy elvitte valaki. Azt még értettem, hogy egyszer a régi szerkesztőségből egy felújítás alkalmából kialakult felfordulást kihasználva egy ismeretlen ellopott egy Fajó-képet. De ezt ki és miért? Egy dizájncenter titkosügynöke? Már a cukortartót is lopják a népek? Hol élünk? Hiába töprengtem, az előző napi rendezvényből fakadó tompaság múltán sem múlt el a tanácstalanságom. Egészen máig nem. Vajon, ha tényleg elvitte valaki, mit jelentett számára ez a tárgy, ami a használatiság határát súrolta, mert elvásott anyaga bármely pillanatban összeroppanhatott volna egy erősebb mozdulattól? Milyen nosztalgikus Krúdy-csellóhúr zengett a lelkében a valamely kátéesz által fröccsöntött termék iránt? A nagymama falusi házát jelentette a vasárnapi tyúkhúsleves illatával, a Sokol-rádióból szóló Szabó családdal? Vajon tudna-e bármi értelmes megfejtést adni erre a kérdésre a mesterséges intelligencia, hogy miért, töprengek. És hogy lengő fényhidak-e azok, amik átívelnek ezen a hatvanöt éven.

(Bélyegkép: Cseri László)