„Tüzes golyómmal az egekbe szállok!”
Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac (Ábrányi Emil ford.)

1959. szeptember 13-án érte el a Hold felszínét a Luna-2. Ez nem pusztán az űrkutatás forradalmi eseménye. Pusztai József jegyzetében (Jelenkor 1959/5) a költészetre gyakorolt hatását is vizsgálja, amelyet több, e témában írott szövegen mutat be. Külön költői programnak látja, melyre Simon István verse is felszólít:

„De mióta a szeptemberi égen
rakéta süvölt s a holdig kiszáll,
új emberi dal kél a holdról érzem,
– Dalra fel, sok költői száj!”

Pusztai továbbmegy: nemcsak irányzatnak véli az űrszonda landolását, hanem földrajzilag is behatárolja. „Főleg a dunántúli költők, versírók, reagáltak a leggyorsabban és a legnagyobb számban a szovjet tudomány világraszóló sikerére.” Írását mégsem elsősorban a versek kiválósága tette fontossá: „A sok vers között természetesen akadnak olyanok is, amelyek nem ütik meg az irodalmi mértéket, mert rögtönzöttek, az esemény pillanatnyi hatása alatt, sebtiben születtek. Ha emiatt mind nem is értékesek, mégis érdekesek, mert – szabad versben, vagy kötött formában – történelmi eseményt örökítettek meg s az utókor számára irodalomtörténeti dokumentumok maradnak, ezért gyűjtöttük össze ezeket csokorba, s adjuk közre csak így frissiben, mélyebb elemzés nélkül.” Ezek a nem túl lelkesítő mondatok rögtön a bevezetőben kapnak helyet, Pusztai nem árul zsákbamacskát. Ennek ábrázolásaként álljon itt néhány versrészlet, ragaszkodva a „mélyebb elemzés nélkül” alapelvhez.

Első Szendrei József Óda a szeptemberi teliholdhoz című ámokfutása, amely képzavarok sorozatát vonultatja fel.

„Csend van, szeptember, hull a falevél,
Ezerkilencszázötvenkilencben
öreg földünkön mohó volt a nyár,
de gazdagon termett az agyvelő.
Szent Dávid, hallod? Szovjet muzsika,
az Űrben zeng egy új orosz gitár.
Kétszázmillió ember pengeti,
a Holdra száll a rakéta-madár.
Homlokán zászló, teste csupa fény,
egy kis darab Szovjetunió,
és alatta a zord Észak jegén,
utat tör egy nagy atomhajó.
Oh, utat tör az emberi elme,
utat a jégen, utat a Holdhoz,
legszívesebben maga is menne
csillagot fogni ehhez a korhoz.”

A versben megjelenő zászló képe igazán közkedvelt más, azonos tematikájú művekben is. Mert több visszatérő elem vagy séma is akad, amelyekkel a galaktikus sokk lírája gyakran él (tudós, emberiség, sarló, kalapács, új korszak, kozmosz), de ezek teljesen érthetők. A vörös zászló azonban gyakorisága ellenére nem magyarázható könnyen. A rakétára szerelt zászló nem tűnik túl praktikusnak (persze nem is volt rajta), de a zászló leszúrásának aktusa is nehezen elvárható a Hold felszínébe becsapódó Luna-2-től. S bár az eredmény a lényeges, a landolás cseppet sem volt olyan sikeres: amit a rakéta otthagyott a Hold felszínén, az nem lobogó, hanem kráter. A zászlós képet Bényei József a forradalmi hősök mint földönkívüliek metaforájával egészíti ki versében.

„[…] mögöttük sorban mind, aki
időt formált, s dacos világot,
Vörös Október hősei,
forradalmárok, proletárok.

Az ő hazájuk volt e Föld,
s most már a Hold is hazájuk.
Állnak vörös zászló alatt,
s némán énekel (sic!) szájuk.

Hazánk vagy immár Vén Titok,
kísérteteknek sárga lámpa,
s lobog a messzeségen át
zászlód sarlója s kalapácsa.”

Személyes kedvencem a laikus költészet tematikus merítéséből a Hold liliomtiprása egy vadidegen által. Akár így is félreérthető Géczy Péter pátosszal teli 1959 szeptember 13 című verse. A fallikus rakéta teszi magáévá Lunát, a szovjet nép legnagyobb dicsőségére.

„A Hold szűz teste végre társra lelt,
huszonkét óra múlott néhány perccel
mikor kezdetét vette egy új történelem,
kapcsolat jön létre az Ismeretlennel.”

A képek forrása: technokrata.hu, galaktika.hu