2014. augusztus 15-től október 12-ig látogatható Simon Béla festőművész emlékkiállítása a Pécsi Galériában. A tárlatot Aknai Tamás művészettörténész nyitotta meg. A kiállítás apropóján Simon Béla munkásságáról írt tanulmányokból és a festővel készült beszélgetésből közlünk részleteket régebbi lapszámainkból.

Az erdélyi származású Munkácsy Mihály-díjas festőművész (1910–1980) a második világháborúban katonaként átélte Budapest ostromát, majd a háborút követően a Baranya megyei Alsószentmártonba került, ott teljesedett ki a színek iránti fokozott vonzalma, ott alkotta meg legfőbb műveit. 1960-tól a pécsi Művészeti Gimnáziumban tanított, 1980. október 30-án hunyt el Pécsett.

Monográfusa, Hárs Éva az ismeretségnek köszönhetően személyes hangon szól a festőről. Így ír a Jelenkor 1964. augusztusi számában:

„Simon Bélát idestova tíz esztendeje ismerem. (…) Érzékenyen, frissen megoldott akvarellek, diófapáccal készült finom rajzok és néhány olajfestmény alkotta a kiállítás anyagát – a baranyai táj, a falu életéből, szépségéből kiragadott pillanatok. Éreztem mögöttük a festői élmény elragadtatását, az alkotó őszinte, mélyen forrongó lelkesültségét. Aztán a képei után megismertem őt magát is. Aprószemű, rőtbajszú székelyember, élénk, figyelő tekintete kissé gyanakodva szemléli a világot, jellegzetes sasorra fölött ráncolja a homlokát. Halkan, megilletődve beszél önmagáról, a műveiről. (…) Simon Béla a nemrég felépült műteremben fest. Még visszatérnek a szentmártoni emlékek, a szőlőhegyek, de mellettük megjelenik a város gazdag arculata: a »Pécsi építkezés«, »István akna«, »Kolozsvár utca«, »Mecsek cukrászda«. Ihletője a mindennapi élet egyszerű valósága, amelyet sajátos művészi meglátása színekben és érzelmekben a végletekig felfokoz. Mélyről fakadó, gazdag festőiség ez, ahol a szín már nem a külső forma kísérője, hanem a társadalom tudatos hordozója. Az erőteljes, tiszta színek az ábrázolásnak drámai erőt kölcsönöznek, spekulatív szerkesztésnek nyoma sincs, de ezt a hallatlanul bátran kezelt színek rendje nem is igényli. Képein a vörös szín dominál, amelyet ötféle festékből varázsol olyan ragyogóan tüzessé. Nem keveri festékeit palettán, tisztán vesz mindenből s az ecset, meg a felrakott szín összjátéka alakítja a végső megoldást. Vörösei mellett a kék és a sárga színek gazdag variációja játszik kísérő szerepet, a merész ellentétek egységéből alkot sajátos, ritmikus harmóniát. Simon Béla művészete a Dunántúl festői hagyományán érlelődött, de a baranyai mediterrán vidék meleg kék és vörös színvilágából egészen új, egyéni piktúrát teremtett. Bár a klasszikus nagymesterek őszinte tisztelője, művészetét nem lehet szorosan hozzákapcsolni sem iskolához, sem mesterhez. Amit alkot, jellemzően a mai élet, a mi korunk tükre, egy pillanatra sem szakad el a baranyai valóságtól.” (Jelenkor, 1964/8, 759-762.)

Tüskés Tibor 1975-ben járt a festő műhelyében. Így emlékszik vissza beszélgetésükre:

„Késve érkezem, kettesével veszem a lépcsőfokokat. Első emelet, második, még egy. Fölnézek a padlás magasságába. Simon Béla a lépcsőház korlátjának dőlve vár. Mögötte a műterem ajtaja nyitva. Háromnegyed tíz. Talán már negyed órája ott könyököl. De ha fél órát késtem volna, tudom, akkor is ugyanilyen nyugodtan állna. Ráér, vár, komótosan fújja a füstöt. Nem kérdezi, miért késtem. Olyan, mint egy székely gazda magas homlokú házának tornácán. Hatvanöt éves. Amikor fölérek, lihegve szólalok meg:

– Miért nincs lift ebben a házban?

Barátocskám, a Parnasszusra gyalog lehet csak följutni – mondja Simon Béla. Kezét széles mozdulattal a vállamra teszi, és a műterembe tessékel. Pécs, Kolozsvár utca 20. (…)

– Említetted az akt-rajzolást. A kívülállókat ez izgatja. ̶ Elmondok egy sztorit. Az egyik gyerek nagymamája egyszer benézett az iskola ablakán, és látja ám, hogy az unokája aktot rajzol. Bejött az irodába és nagy lármát csapott: »Micsoda iskola az, ahol meztelen embert rajzolnak!« A harmadik osztályban kezdjük az akt-rajzolást, megfelelő előkészítés után. Előfordul, hogy eleinte ficánkolnak a gyerekek, de ha rájönnek, hogy le kell rajzolni nekik, amit látnak, nekem pedig nem mindegy, hogy ez hogyan sikerül, napirendre térnek a dolog fölött. Egyébként is, a művészet nem szemérmes. Onnét vesz, ahonnét kap valamit. Ha korrektúrázom, eszem ágában sincs, hogy megbotránkozzam. Azt tapasztaltam, hogy ezekben a gyerekekben négy év alatt sokkal nagyobb tiszteletadás alakul ki a formák, az emberi test, a tisztaság iránt, mint amilyen kép néhány botránkozó civil fantáziájában él. Ha megnézed Csontváry tanulmányait, rajzait, fejeit, láthatod, mennyire fontos a modell utáni rajz. (…)

– Szerinted van a színeknek valamiféle jelentése? Úgy, ahogy Rimbaud tulajdonít jelentést a magánhangzóknak?

– Természetesen.

– Neked mit jelent például a vörös?

– Az életet és a vért.

– A kék?

– Nyugalom, és hidegség bizonyos fokig.

– A sárga?

– Hiúság. Irigység is van benne.

– A zöld?

– Az élet színe, de vértelen. (…)

– Van valamiféle festői ars poeticád?

– Nemrég olvastam egy tanulmányt. Azt írja a szerző, hogy mivel megszűnt a régi paraszti életforma, menthetetlenül elpusztul a népművészet. »A probléma abban rejlik, hogy a népművészet már mindenütt felbomló stádiumban van, elvesztette funkcióját, életben tartása reménytelen. Nincs meg a paraszti közösségeknek az a homogén világa, amely megszülte a népművészetet.« Én erre csak azt mondhatom: amíg él a nyelv, amíg van dal, addig nem szűnhet meg a népművészet. Köszönet a tanulmány szerzőjének, hogy figyelmeztetett erre a problémára. De nem hiszem, hogy elpusztul a népművészet. Itt van a zenei kultúránk! Születhetett volna egyetemes zene a magyar népdal nélkül? Nézd meg ezt a könyvcímlapot! A nagy katalán festő, Picasso rajza díszíti. Hát nála a nemzeti forma lehetett ösztönző? Picasso bikáiból születhetett egyetemes művészet? Valami akkor igazán gazdag és egyetemes, ha nem sablonos formákból épül föl, hanem ha minden nép odateszi a magáét. A tehén után ballagó paraszt átváltozott mezőgazdasági munkássá. De az én lányom már fújja a »Kiskece lányom«-at. Én továbbra is a nép életéből fogom meríteni a képeimet. Miért kellene idegen tollakkal ékeskednem? Ha magunkét nem becsüljük, a másét se szeretjük. Az egyetemest akkor érjük el, ha magunkból indulunk ki. (…) Mi még nem merítettük ki a népművészetet. Még az eszközöket sem. Azt kell megkeresni, ami egyetemessé válhat. Ahogy Bartók csinálta.

Simon Béla ceruzáját keresi, hogy egy képre ráírjon valamit. (…) Észreveszi, hogy a ceruza a kezében van.

– Keresi a szász a lovát, aztán rajta ül – dünnyögi maga elé.” (Jelenkor, 1976/1, 55-62.)

A képek forrása: Pécsi Galéria