„Egyrészt undorodom a régi, pátoszos stílusomtól; éjjel-nappal Petőfit figyelem, s az a kívánságom, hogy olyan egyszerűen írjak, mint ő, vagy még szebben.”

(Gelléri Andor Endre, Jelenkor, 1961/10.)

„Az igazság az, hogy a magyar költészetet már közel száz éve Petőfi képviseli a lengyel köztudatban (...) ezért túlzás azt állítani, hogy Petőfit csupán Bem szárnysegédjeként ismeri a lengyel olvasóközönség”

(Kerényi Grácia, Jelenkor, 1963/5.)

„– Ki az a Petőfi Sándor? – kiabált Bruckner Szigfrid. – Sohase hallottam a nevét.
– Elég szégyen – mondta Maminti –, de a verset akkor is ő írta. Légy szíves saját költeményt előadni.”

(Lázár Ervin, Jelenkor, 1972/7.)

„Született lírikus: az első szárnycsapás sasmadári magaslatba viszi. Hogy sasmadári tévedhetetlenséggel tegyen különbséget a lenti valóság eladdig számba se vett jelenségei közt.”

(Illyés Gyula, Jelenkor, 1973/1.)

„Petőfi tudatában – hittük – semmiféle vonatkozásban nem lehettek kétségek és vívódások, ő az egyszerűség, a tisztaság, a naiv életszemlélet költője volt. Kiderült, hogy voltak kétségei és vívódásai.”

(Bécsy Tamás, Jelenkor, 1973/3)

„Petőfi »idilljei« jobbára csak a felszínen csillognak, mélységükben örvények kavarognak. Örvények, mint a Bolond Istókban is. Petőfi verstérképén 75 helységnév szerepel. Ha semmi egyébből, ebből is kiderülne, hogy a költő tipikusan mozgó alkat. Talán a fő tényező egyénisége kialakításában éppen a vándorlás volt.”

(Csorba Győző, Jelenkor, 1973/5.)

„(…) a Székelyföldre jártam riportért, meg az országban másfele is. Petőfi ünnepségek voltak, a választási küzdelmekben is részt vettem, egy szamár hátán szállítottuk a Petőfi életéről szóló kisfilmet, azt levetítettük a falusiaknak, én meg Petőfiről készült esszéimet próbáltam elgagyogni nekik.”

(Sütő András, Jelenkor, 1979/3.)

„Vacsora után ismét megírtam a magyar házi feladatot. Gyorsan, gondolkodás nélkül írtam le, ami a széttépett fogalmazványból az emlékezetemben megmaradt. Azt az első változatot Lovas tanárnőnek szántam, a másodikat az új füzetnek, hogy legalább három oldalt elhasználtak belőle. »A férfi, akinek elve és hite van, Petőfi Sándor, a költő szerint kidönthető, de hajlíthatatlan fához hasonlít.« Ezt írtam.”

(Bereményi Géza, Jelenkor, 1986/7–8.)

„Eszméletlen a méltóságos úr. Már félrebeszél. Az imént azt mondta: Vergilius… Mi lehet az?
Jász tudta.
– Egy költő – mondta büszkén.
– Miféle költő?
Ezt Jász sem tudta már.
– Olyasféle, mint Petőfi Sándor, nagy, nagy költő.
– Költő? Nyilván a végét járja szegény… tessék sietni, doktor úr!”

(Örkény István, Jelenkor, 1989/2.)

„valld be, hogy te írtad a Szeptember végén-t, mert te vagy Petőfi orosz felesége, azt hiszed, hogy ez már olyan hülyeség, hogy vicc, sose fogod tudni, mikor viccelnek, sose, ezeknek más agyuk van, ezért ne járkálj csak így ebben az országban, ne hidd, hogy a tiéd, hát láthatod, hogy kié,”

(Esterházy Péter, Jelenkor, 1990/5.)

„Mert hát miért szerettem meg én az Alföldet, amikor szerelmetes feleségemmel egyetemista korunkban – hosszú éveken keresztül – a hegyekben túráztunk? Valószínűleg csak hülyeségeket tudnék felsorolni magyarázatként: a határtalanságot, az ebből fakadó – lehet, hogy illuzórikus – szabadságot. (Forduljatok Petőfihez!)”

(Dérczy Péter, Jelenkor, 1993/11.)

„Ha valóban paradigmaváltás történik, akkor annak nemcsak az egyes alkotások belső értékvilágában és formakincsében kell megragadhatónak lennie, hanem az egykorú irodalmi közvélemény tudatában is. (...) Klasszikus példákat keresve, ilyennek látom az 1840-es éveket, Petőfi föllépését”

(Szilágyi Márton, Jelenkor, 1994/2.)
 

„A Petőfi-kultusz »határtalanságát« jól jelzi, hogy legkésőbb kisiskolás korunkra (de gyakran már az óvodában) megismerjük – a fejünkbe verik – a költő életrajzát, illetve figurájának, művészetének különlegességét. Emellett a Petőfivel foglalkozó szakirodalom nagy többsége (gyakran egészen különböző irodalomszemléleti és ideológiai elköteleződések felől) nem elemzi, vagy ne adj' isten, kritizálja Petőfit, hanem egészen egyszerűen dicsőíti, s a költő kivételességét, mindenek felettiségét vitathatatlan ténynek tekinti.”

(Kisantal Tamás, Jelenkor, 2004/5.)

„Emlékszik még rá, hogy valamikor az ősidőben, mikor még Petőfi pályája kezdetén állt, hárman valának jókomák ott fenn Eperjesen, Petőfi, Tompa és Kerényi Frigyes, és hárman fogtak költői versenybe, hogy megénekeljenek azonos témát, hogy írjanak egy erdei lakról. Emlékszik?”

(Szabó Magda, Jelenkor, 2009/7–8)

„Volt otthon Petőfi verseiből egy 1890 körüli díszkiadás, a versek mellett képzeletet megmozgató rézkarcok egy olyan világról, mely már nemcsak a fiáét (az enyémet), de még az övét (apámét, Pistáét) is fél évszázaddal megelőzte.”

(Ungváry Rudolf, Jelenkor, 2015/11.)

„(…) mikor Arany Petőfinek a források, az emlékező hagyomány hiányáról panaszkodik, s ezzel magyarázza epikájának lassú és töredékes alakulását, s e hiányt mintegy gátként említi, Petőfi könnyedén elutasítja az egész problémát, s úgy vélekedik, hogy ha egy adott (történeti) témának ismertsége, feldolgozottsága szakadékos és hiányos, az csak jó lehet a költő számára, hiszen nem köti meg fantáziáját, s oly szabadságot tud garantálni a költőnek, mely a szoros kötöttségek híján éppenhogy felszabadíthatja eredetiségét.”

                                                                                   (Margócsy István: Jelenkor, 2017/12.)

„A forradalom százéves évfordulója kellő alapot szolgáltatott a tizenkilencedik századi költő megidézéséhez. Ámde a következő év, Petőfi hősi halálának centenáriuma szintén jó ürügyet kínált. 1949 egyúttal »a fordulat éve« volt, a kommunista párt addig is nyilvánvaló vezető szerepe akkor deklaráltatott, és ezt a változást nemcsak a fényes jövő ígéretével, hanem a múltbeli példák demonstrálásával is igazolni akarták a propagandisták. Lunacsarszkijra hivatkozva harsogták: Petőfi »saját korának bolsevikje volt«. Ekkor fogalmazódott meg a jelszó, miszerint »Lobogónk: Petőfi«. Mindez nem pusztán Petőfi Sándor egyes műveinek és nevének propagandisztikus felhasználását jelentette, hanem általános iránymutatást is a kortárs művészek számára. Amit évekkel korábban a hungarista alkotók önszántukból műveltek, a háború utániaknak, függetlenül attól, hogy saját hajlamuk mit diktált, a kultúrpolitika elő is írta.”

(Zoltán Gábor: Jelenkor, 2019/9.)