Petőfi Sándor János vitéze 1883 óta, tehát 140 éve kötelező olvasmány a magyar közoktatásban. Mozdíthatatlan, abszolút kanonikus szövegről van szó, melynek olvasói – diákok, pedagógusok, kutatók – természetesen újra és újra felteszik a kérdést: formáját, üzenetét tekintve a jelenkori olvasó számára érvényes-e a mű? E kérdések döntő többsége az 1845 márciusában megjelent könyv nyelvhasználata, etikai dimenziói és taníthatósága körül csoportosul.

Jelen sorok írója bő tíz éve szeminarizálja leendő tanítókkal közösen a szöveget. Ezeken a szemináriumokon az egyetemisták legtöbbje – leszámítva a kötelező memoriterek traumatikus emlékét – alapvetően nosztalgiával gondol vissza a műre. A fenntartásaik jellemzően abból adódnak, hogy egyrészt nincsenek meggyőződve róla, hogy a majd’ 180 éves irodalmi nyelv, műfajkultúra, gyerekkép nem túlságosan távoli-e a 2010 után született, úgynevezett Alfa-generáció számára; másrészt az átgondolatlan tantervi követelményrendszer – leginkább a gyermekirodalom és a romantika olvasási kódjainak összeérése – zavarja őket. Ezeken az alkalmakon csak elvétve fordult elő, hogy a művet felnőttként újraolvasó hallgatók ne világítsanak rá két szöveghely problematikus voltára. A zsiványok tanyáján játszódó hatodik fejezet kapcsán Jancsi anarchista önbíráskodását értelmezik nehezen: az éjszaka leple alatt távozó hős ugyanis – miután meggyőzi magát, hogy a zsiványok vérmosta kincsét mégsem kellene ellopnia – rágyújtja az alvó bűnözőkre a házat, ami – akárhogy is nézzük – a erkölcsileg nehezen védhető. A másik szöveghely rögtön a mű elején található: mihez kezdjen a majdani tanító a csábítás leírásával és a szerelmi beteljesülés sejtetésével?

„Kicsalta a leányt édes beszédével,
Átfogta derekát mind a két kezével,
Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor,
Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor.”

– zárul a jól ismert első rész. A második pedig így kezdődik:

„Az idő aközben haladott sietve,
a patak habjain piroslott az este.”

A sorok között persze – jó esetben – nemcsak a gyerekek, a pedagógusok és a hivatásos értelmezők tudnak olvasni, hanem – szerencsénkre – a szépírók is, akik kiváló, szórakoztató újraírásokkal teszik láthatóvá a János vitéz kapcsán felmerülő kérdéseket. Ilyen újraírás Keresztesi Józsefé. A Jelenkor 2011. novemberi számában olvasható átirat az első fejezet utolsó előtti versszakából lendül ki: Iluska nemet mond a csábításra, így Jancsi hoppon marad, majd idejekorán megérkezik a mostoha, s tetejébe a gazda is, akik alapos fejmosásban részesítik a főhőst. Keresztesi József átirata – mely maga is a 2012-es NAT-ot megelőző viták táján készült – remekül világít rá, hogy az átgondolatlan tantervi előírások mentén tanítandó kanonikus szövegeket rugalmas, kreatív hagyományszemlélettel érdemes kezelni: leginkább humorral és iróniával, mely minőségek Petőfi életművétől sem idegenek.

A szöveg teljes egészében itt olvasható.

(Fotó: Tóth László)