Csorba Győző 1935–1939 között járt az egyetem jogi karára, melyről – hatszáz éves jubileum ide vagy oda – nem volt túl jó véleménnyel. Igaz, már a jogi karra jelentkezés is kényszermegoldást jelentett a számára: a Horthy-korszak társadalmi-politikai és szociális terében könnyebbnek tűnt jogi doktorátussal álláshoz jutni, mint bölcsészetivel. Érdekes csavar a visszaemlékezésben, hogy Csorba a munkába állását végül nem a végzettségének köszönhette: doktorrá avatását követően két évig magánórákat adott joghallgatóknak, majd irodalmi ismeretségei révén került a pécsi városházára gyakornoknak.
A jogi karon zajló oktatás és morál elmarasztalását ugyanakkor nem csupán a pályaválasztási kényszer indokolta. A 150 fős mamutévfolyam – a szerző kifejezésével élve – „nagyüzemi” jellege olyan személytelenséget eredményezett, mely alkalmatlan volt az évfolyamszintű identitásképzésre, illetve az oktatókkal való közvetlen kapcsolatteremtésre. Csorba visszaemlékezése szerint sok (úgynevezett mezei) hallgató hanyagolta az óralátogatást, az egyetemisták kizárólag jegyzetből és tankönyvből tanultak, a karon nem volt gyakorlat a mélyebb tudásszerzést elősegítő szeminarizálás, és a disszertációk bírálása is komolytalanul folyt; általános fegyelmezetlenség jellemezte a jogi fakultást, melynek az oktatók megalázása ugyanúgy részévé vált, mint a „hivatásos súgó”-rendszer kialakulása. Utóbbi kapcsán a mai egyetemi kultúra számára is ismerős típuspéldákkal találkozunk a szövegben: „Néha azonban groteszk botrányok törtek ki. Olyan apróságoktól kezdve, hogy a vizsgázó a súgásra Werbőczy Hármaskönyv e helyett Werbőczy »álmoskönyv«-ét, »magra szakadt« nemesek helyett »tagba szakadt« nemeseket, »zsellér« helyett »Zsengellért« (akkori híres futballista) mondott”. Külön pikantériája a súgásról és a disszertációk szellemírásáról szóló passzusoknak, mikor a szerző bevallja, ő is súgott pénzért, illetve írt meg más helyett doktori dolgozatot. Ennek egyrészt praktikus oka volt („kellett a pénz”), másrészt az intézmény alacsony színvonalú működése egyfajta érzelmi igazolást, önfelmentési lehetőséget is nyújtott Csorba Győző számára: „A személytelenség a többi személytelennel tett szolidárissá, s kicsit ellenségévé azoknak, akik okozták.”
A kiábrándultság mellett néhány pozitív élményről is tudósít Csorba: a szakmai és emberi példaként szolgáló oktatókról (akik közül név szerint Krisztics Sándort és Faluhelyi Ferencet említi), illetve a hozzájuk kötődő intézményekről, a Magyar Szociológiai Intézetről és a Pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézetről. A visszaemlékezést mindazonáltal a szerző lesújtó véleménye uralja, melynek hátterében a Horthy-korszak harmincas évekbeli működése állt: „Királyság király nélkül, szociális mozgalmak, nyomorenyhítő akciók, ugyanakkor terjedő nincstelenség falun és városban egyaránt, egyre vészesebb társadalmi és gazdasági feszültségek” – olvasható az írás elején. A történelmi kontextus tehát nagyban meghatározta Csorba Győző egyetemista éveit. Ötvenöt év távlatából bátor szerkesztői döntésnek tűnik, hogy a Jelenkor (első szövegként) közölte a visszaemlékezést egy olyan számban, melynek kimondott – a kopfban meghatározott – célja az egyetem előtti tisztelgés volt; ez akkor is igaz, ha Csorba olyan időszakban járt a jogi karra, amikor egyre kevesebb lehetőség adódott innovatív, szellemileg független felsőoktatási műhelyek megteremtésére. Az írás összegzése ilyen szempontból is árulkodó: „Az »én egyetemem« körülbelül az volt, amit a Horthy-rendszer megérdemelt: néhány kiváló ember, szabadabb elme ellenére az akkori Magyarország szokványos felsőoktatási intézménye, mely – legalábbis bennem – sohasem keltette a »szellem templomá«-nak érzését.”
A harmincas évek pécsi jogi karán
ÉN ÉS A JOGI EGYETEM
1935-től 1939-ig voltam joghallgató Pécsett a m. kir. Erzsébet Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán (ez volt a hivatalos neve). Botcsinálta módon, szívem-lelkem vonzalma nélkül kerültem oda, de azzal a reménységgel, hogy a jogi végzettség több lehetőséget ad majd az elhelyezkedésre, mint a bölcsészi, amire valójában vágyakoztam. Akkortájt pedig az állás nagy szó volt: az ember félretette érte álmait is, mint én, és nekivágott egy olyan útnak, melynek sem szépségei, sem izgalmai nem csalogatták, de hihetőleg kiesebb tájakra vezetett.
Fura jogászságom kicsit mindig megtartott az egyetemen kívülállónak, s kritikussá, itt-ott talán rosszmájúvá is tett vele szemben. Félek, hogy ettől a szemléletemtől ma sem szabadultam meg egészen, mikor már csak emlékeket sorolok.
Amit elmondok, nem lesz történelmi tanulmány, még kevésbé oktatásügyi értekezés. Adatokat alig gyűjtöttem, monográfiákat sem bújtam. A deresedő fejjel visszaidézett ifjúkori tapasztalatok, élmények mégis talán az igazság közelében járnak majd.
A KORRÓL VALAMIT
A harmincas évek második fele még a cifra és erősen zivataros magyar történelemnek is jeles időszaka. Királyság király nélkül, szociális mozgalmak, nyomorenyhítő akciók, ugyanakkor terjedő nincstelenség falun és városban egyaránt, egyre vészesebb társadalmi és gazdasági feszültségek. Törvénybe foglalt szabadság és jogegyenlőség, s majdhogy önállósult rendőri és csendőri szervezet. Görcsös ragaszkodás a „quieta non movere” elvéhez, s készülő földrengések messzi moraja. Kérészéletű országgyarapítás, amikor még a meglévő sem tudott hazává lenni. Maroknyi céltudatos és tudatos újat akaró s nagyszámú, rossz közérzetű tagadó, aki csak egyet tudott bizonyosan, hogy ami van, az rossz.
Mennyi szép szándék és erő pusztulása! S a kor elsőszámú áldozata a fiatalság, a szelek rángásainak szinte védtelenül kitéve. Keveseknek adatott meg közülük a biztos tájékozódás, a jó választás ajándéka.
Azt hiszem, hogy a személyi kultusz éveinek egyik nagy vétke volt az is, hogy ezzel a közben felnőtté vált fiatalsággal oly ridegen, oly kevés megértéssel bánt és bánt el sok esetben.
ELSŐ TAPASZTALATOM
Megkezdtem hát a jogi egyetemet. Első fájdalmas és sokáig kínzó élményem egy különös jelenség volt. Úgy hívhatnám: „elszemélytelenedés".
A középiskolát kitűnően végeztem, s bár református létemre jezsuitáknál jártam, s ennek sokféle árnyéka nehezedett rám, mint gimnazista a gimnáziumban mégis valaki voltam. Ismertek, megbecsültek. Most belekerültem egy nagyüzembe, egy csaknem másfélszázas létszámú évfolyamba. Még az is reménytelen volt, hogy évfolyamtársaimmal személyes ismeretséget kössek. Csak ötven-hatvan főnyi törzsgárda járt rendszeresen az előadásokra. A többi folyton változott, cserélődött a maradék másfélszázból.
A tanárokkal meg szinte el sem lehetett képzelni közvetlen kapcsolatot. Hiányzott rá a mód s az alkalom. A tanár bejött a tanterembe, előadott és eltávozott. Félévenként kollokváltatott, az év végén vizsgáztatott. Ezzel az átlagkapcsolat ki is merült. A tanárokhoz közelebb jobbára csak a stréberek jutottak, akik erőszakkal észrevétették magukat a törleszkedők szokásos eszközeivel.
Ezen az állapoton a szemináriumok sem segítettek, mert vagy csak papíron léteztek, vagy nem voltak kötelezők. Egyébként is: a szemináriumokat tanársegédek vezették.
Bele kellett nyugodnom – nagyon sokadmagammal –, hogy az előadásokon egy fej vagyok a többi fej között, a névsorban egy név a többi név között. Hogy ebből áll „egyetemi polgárságom", amit az év elején ünnepélyes kézfogás szertartásával megkaptam.
Túlzott érzékenység lehetett csupán, hogy annyira komolyan vettem? Hiszen egyébként hátránnyal nem járt számomra. Aligha ilyen egyszerű a kérdés. Jóval kártékonyabb dolog az ilyesmi, mint első pillanatra látszik. Az elszemélytelenedés nemcsak az önérzetet, az önbecsülést sérti, hanem a felelősségérzetet, az önfegyelmet is lazítja. Ma is csodálkozom magamon, hogyan tudtam annyira aggálytalanul, sőt lelkesen részt venni egy-egy diákcsínyben, olyanban, ami a tanárt nem egyszer emberileg valósággal megalázta. A személytelenség a többi személytelennel tett szolidárissá, s kicsit ellenségévé azoknak, akik okozták. Miért is törődtem volna kudarcaikkal? Pláne, ha még azt is hozzáteszem, hogy én amúgy is hontalannak éreztem magam a jogi karon, s az elszemélytelenedés hontalanságomat csak fokozta.
A JOGÁSZSÁG ÉS FORRÁSVIDÉKE
Honnan verődtek össze, kikből álltak akkoriban a joghallgatók? Az emlékezet, harminc évre vissza, gyönge és megbízhatatlan. A korabeli hivatalos almanachokhoz azonban hiába fordulok. Megtudom belőlük a joghallgatók számát, azt is, hogy egy-egy évfolyamon mennyien vannak, megtudom nemhez tartozásukat, vallásukat, s azt, hogy melyik vidékről kerültek a pécsi jogi karra.
Persze akad itt is néhány érdekes adat. Mondjuk az, hogy az 1935/36-os tanévben (amikor első éves voltam) a pécsi egyetem összes karán, beleértve a Sopronban működő evangélikus hittudományi kart is: 1611 beiratkozott hallgató volt, ebből joghallgató 955 (kereken 60 százalék). Vagy az, hogy 955 joghallgató közt nőt véletlenül sem lehet találni, pedig még az evangélikus hittudományi kar is dicsekedhetett egy nőhallgatóval. Jogszabály rekesztette-e ki a nőket, ma sem tudom. Bárhogyan volt is: ostoba, primitív, nagyon maradi szemlélet tekinthette csak a jogot „férfi tudomány''-nak s a jogi munkaterületeket férfi-foglalkozásoknak.
Hogy a jogászság társadalmi gyökerei merrefelé nyúltak, arról a hivatalos kiadványok nem tájékoztatnak. Kénytelen vagyok hát mégis az emlékezethez folyamodni.
A jogra iratkozók egy része, úgy vélem, mintegy családi örökségként választotta ezt a fakultást. Az apák, nagyapák pályáját (a közigazgatásban, a bírói székben, vagy ügyvédként stb.) különben nem lehetett folytatni.
A hallgatók másik részét többnyire negatívumok toborozták. Műszaki pályákra mentek volna, de a pesti egyetemekre, főiskolákra anyagiak híján nem juthattak el. Ezek főként pécsi lakosok voltak. Sokan, mint én is, a jogi végzettségtől nagyobb elhelyezkedési lehetőséget reméltek. Végül olyanok, akiket semmiféle tudomány nem érdekelt, de egyetemet akartak végezni, sőt doktori címet is szerezni, mert ez társadalmi rangot adott.
E második kategória a középosztály kis hányadában a dolgozók családjaiból verbuválódott.
A hallgatók töredékét vonzotta csupán maga a jogtudomány. Ezek társadalmi képlete közömbös.
A nyilvánvalóan létező különbséget a jogi kar, valamint az orvoskar és a bölcsészkar között már ez a meglehetősen elnagyolt kép is élesen mutatja. Az örökletesség ugyan náluk is szerepet játszott a választáskor, de az előbb felsorolt negatív tényezők annál kevésbé. Viszont sokkal inkább a tudomány vagy a pálya szeretete.
A jogi fakultás választásának furcsa motivációja a joghallgatók közt eléggé zárt csoportokat alakított ki. Jogászok a szó társadalmilag akkor használt értelmében (lásd a nótát: „Nem ütik a jogászt agyon") főként az „örökletesek" voltak, s azok, akiket vonzásuk máshonnan átcsalt. A többieket helyesebben a joghallgató név illette.
E csoportok nagyjából szemléletet is hordoztak: az örökletesek a hivatalos apparátus konzervativizmusát, a közömbösök és a jogtudomány kedvelői az elutasítást, a rossz közérzetet s nagyrészt zavaros reformtörekvéseket. Mindenesetre: nyugtalanságot.
Ha jól emlékszem vissza: magatartásban, tanulásban ugyancsak föl lehetett fedezni különbségeket. Az örökletesekből kerültek ki a nagy tivornyák bajnokai, a bálok és lányosházak lovagjai, a tanulásban közepesek és gyöngék.
Az emberileg fejlettebb, érettebb, felelősebb fiatalok s a jótanulók a másik két csoporthoz tartoztak.
BEJÁRÓK ÉS MEZEI JOGÁSZOK
Mai szemmel furcsa és nehezen érthető, hogy a joghallgatók többsége ún. mezei jogász volt. „Mezei" csak jogász lehetett, a bölcsészkaron vagy pláne az orvoskaron el sem lehetett képzelni. Ki is volt az a mezei jogász? Az a joghallgató, aki az évfolyamra szabályosan beiratkozott, előadásokra azonban nem járt vagy csak elvétve, s csupán a kollokviumokon és alapvizsgákon jelent meg. Nyilván anyagi okai is voltak mindennek, hiszen a mezei jogásznak nem kellett az idejét az egyetemen töltenie, tehát dolgozhatott; ha másutt élt, nem Pécsett, akkor nem kellett Pécsett kosztot, kvártélyt fizetnie. A pécsi mezeiek inkább állás miatt nem jártak be.
Ma is vannak levelező hallgatók. Ezek lennének a mai mezeiek? Szó se róla. A mai levelező hallgatók szigorú rend szerint vannak távol és jelennek meg a konferenciákon, írnak dolgozatokat stb. A mezei jogászság illegális, legfeljebb megtűrt jelenség. Ugyanakkor kicsit csődje is a jogtudomány egyetemi oktatásának. A tyúk volt-e előbb, vagy a tojás, nehéz volna kideríteni. A mezei jogászság elfogadása okozta-e részben a tanulmányi színvonal meglehetős alacsonyságát, vagy ez az alacsony színvonal tette-e lehetővé a mezei jogászságot? Annyi mindenképpen bizonyosnak látszik, hogy a kettő között volt valami kapcsolat.
A mezeiek állandó hullámzása az évfolyamoknak cseppfolyósságot adott. A rendszeresen bejáró törzs mellett a mezeiek a szüntelen változás bizonytalanságát hozták, ami egy-egy évfolyam közösségi szellemének a kialakulását is lehetetlenné tette. Nyilván ez az egyik oka annak, hogy egyetemi éveimre, évfolyamtársaimra meglehetősen idegenül nézek vissza. Talán még az elemi iskolánál is messzebb estek tőlem. Legfeljebb barátok jutnak eszembe, nem évfolyamtársak.
TANÁROK A JOGI KARON
Az egyetemi tanárság egyike ama foglalkozásoknak (vagy inkább hivatásoknak), melyekhez sok és ritkán társuló emberi erény szerencsés találkozása szükséges. A jó egyetemi professzor tudós, pedagógus és példás jellem kell hogy legyen egyszerre. Olyasvalaki, aki tudományának magas fokon művelője, de egyúttal mestere az ismeretközlésnek is, aki továbbá képes és alkalmas arra, hogy tanítványai emberileg is eszményképpé választhassák.
Hálátlan, talán kissé ildomtalan vállalkozás is lenne sorban ez alá a mérce alá állítani volt tanáraimat. Az igazság (persze az én ítéletem igazsága) kedvéért azonban annyit meg kell mondanom, hogy az akkori jogi karon csak kevesen közelítették meg ezt a professzor-eszményt.
Egyik szeretett és tisztelt tanárom, tudományának szaktekintélye, önfegyelméről, kemény igazságosságáról, igen erős szociális érzékéről volt híres. Róla mesélték, hogy amikor egyik vizsgázó gróf Bethlen István akkori miniszterelnök ajánlólevelét nyújtotta át neki, a levelet elolvasván így szólt a hallgatóhoz: „Ön bizonyára nagyszerűen tudja az anyagot, hogy a miniszterelnök úr támogatására érdemesítette." Aztán amúgy istenigazában kiforgatta, és megbuktatta. Nos, ugyanez a professzor rendíthetetlen legitimista, Ottó „örökös király" feltétlen híve volt.
Egy másik tanárom roppant lendülettel adott elő az órákon, de lendülete mögött folyton érezni lehetett a nagyobb tudás hiányát. Két könyvvel, néhány tudományos közleménnyel nyugdíjazásáig kihúzta.
De akadt egy könyves tanárom is, öt-hat szakcikkel s körülbelül ugyanannyi egyéb írással. Ahogy most utánanéztem, láttam, hogy úgy általában kétévenként jelent meg egy-egy közleménye (beleszámítva a kinyomtatott ünnepi beszédeket is).
Milyen jó lett volna, ha az egyetemi tanárságot is meg kellett volna időnként védeni!
Kiváló emberek is működtek persze, alkotó, kezdeményező egyéniségek.
A pécsi egyetem Kisebbségi Intézete, vagy a Magyar Szociográfiai Intézet országos jelentőségű munkát végzett. Csak érdekességként említem, hogy a Szociográfiai Intézet kiadásában jelent meg egy ideig a Magyar Nemzeti Bibliográfia . Ugyanez az intézet Községi adattár címen monográfia sorozatot adott ki. Ez ma is értékes forrásanyaga a baranyai és tolnai helyismereti kutatásnak.
A Kisebbségi Intézet folyóirata, a Kisebbségi Körlevél hét évfolyamot ért meg, s a korhoz képest általában haladó nézeteket képviselt, olykor érezhetően németellenes éllel.
Oktattak még magántanárok és tanársegédek is, ezekről azonban nem őrzök határozott emlékeket.
TANKÖNYVEK, JEGYZETEK
Mi akkoriban – ahogyan a mai joghallgatók is – tankönyvekből és jegyzetekből tanultunk. A jegyzetek egy részét készen lehetett vásárolni, a többit magunknak kellett készítenünk az előadások alapján.
A különbség az, hogy a vásárolható jegyzetek magánvállalkozók kiadványai voltak, s bizony nem mindig váltak összeállítóik dicséretére. Most is emlékszem még, hogy a jogbölcseleti jegyzet Spinozát „báró" címmel ruházta föl, mert a Baruch nevet valaki valamikor félrehallotta. A pénzügyi jog egész anyagát még alig tízegynéhány lapos jegyzetbe foglalták, villámkérdésekkel és villámfeleletekkel.
A tanárok saját könyveikre vagy a saját véleményüket tükröző jegyzetekre kényesek voltak. Néhány mezei jogász más, többnyire a pesti egyetem jegyzeteiből készült. Olyik meg is járta miatta. Emlékszem például, hogy egy pesti mezei jogász alapvizsgára ült le a tanár elé. Az első kérdésre a tanár csupán egyetlen szót várt feleletül. Viszont a hallgató szép kerek mondatokban kezdte a választ. A tanár egyre gyanakvóbban figyelte, mire a hallgató zavartan megakadt, majd elbizonytalanodva újból kezdte. A tanár felmordult: „Mit beszél maga itt összevissza?" Az mentette meg a helyzetet, hogy a hallgató hátranyújtotta a súgási díjat a vizsga elején ajánlkozó, de elutasított súgónak, aki mögötte ült. A súgó azonnal közölte a várt szót, mire a tanár arca földerült: „Nahát, miért nem ezt mondta mindjárt?"
Aki a tankönyvet vagy a tanár szája íze szerinti jegyzetet megtanulta, az nyugodtan mehetett vizsgázni. Szélesebb tájékozottságot, önálló véleményt, irodalomismeretet nem kívántak tőle. A többség nem is olvasott el semmit a tankönyvön vagy a jegyzeten kívül.
SZEMINÁRIUMOK
Az egyetemi oktatásnak fontos formája a szemináriumi munka. Az anyag egy részének kiemelésével vagy az elmélet gyakorlati vonatkozásainak megmutatásával s mindenképpen a hallgatók aktivizálásával kiegészítője az előadásoknak. Ilyen értelemben az akkori jogi karon a szemináriumok nem sok vizet zavartak.
Kezdem azon, hogy néhány tanszék egyáltalában nem hirdetett szemináriumot. De a szemináriumok nem is voltak kötelezők. Nehéz is lett volna elrendelni, hiszen a mezei jogászokra eleve nem lehetett számítani. Igaz ugyan, hogy a mezei jogászok a kötelező előadásokra sem jártak, viszont azokon személyes szereplést amúgy sem vártak senkitől, a szemináriumoknak pedig ez egyik leglényegesebb tulajdonságuk.
Rossz volt ez mindenképpen. Azért is, mert a szűkebb közösségek kialakulását lehetetlenné tette, azért is, mert berekesztette azt az egyetlen utat, mely az elszemélytelenedés feloldására valamennyire járható lett volna.
Akik mégis tagjai voltak egy-egy szemináriumnak, hasznosan töltötték idejüket. A tanulmányi eredmények szempontjából azonban szinte semmi előnyük nem volt.
Föl lehetne vetni, hogy egyetemi szinten már elvárható a hallgatóktól annyi érettség, hogy fölismerjék: maguknak tanulnak, s minden rendszabály nélkül is kihasználják a lehetőségeket, tudásuk gyarapítására. Én mégis azt hiszem, nyilvánvaló lélektani-pedagógiai melléfogás még egyetemi szinten is az önkéntességnek ez a fajta intézményesítése.
VIZSGÁK, DOLGOZATOK
Nálunk akkor háromféle vizsga volt: a kollokvium, az alapvizsga és a szigorlat. Kollokválni egy-egy félév anyagából, alapvizsgázni az évfolyam lényeges tárgyainak két félévi anyagából, szigorlatozni pedig a végbizonyítvány megszerzése után az ún. szigorlati tárgyak teljes anyagából kellett.
A háromfajta vizsga közül a legkomolyabb a szigorlat volt. Ilyenkor a hallgatók egyenként jelentek meg a tanár előtt, mindenféle manipuláció lehetetlen volt, az anyagot tudni kellett. Persze tudásnak számított egy-egy kurta jegyzet bevágása is.
Az alapvizsgákon néha már fura esetek történtek. Egy-egy tanárnál olykor valóságos cirkusszá fajult a vizsga. Kialakult például a „hivatásos súgó"-rendszer. Évfolyamtársak vagy magasabb évfolyambeliek egyénileg, esetleg szövetkezve, megszabott honoráriumért vállalták kliensük „kisúgását”. A vizsganapok reggelén a súgók vagy megbízottaik sorra járták az egybegyűlteket s nyilatkozatukat kérték: óhajtják-e közreműködésüket. Igenlő esetben azonnal kellett fizetniük. Ha a vizsga nem sikerült, a tiszteletdíjat visszakapták.
A súgók többnyire jól végezték dolgukat. Néha azonban groteszk botrányok törtek ki. Olyan apróságoktól kezdve, hogy a vizsgázó a súgásra Werbőczy Hármaskönyve helyett Werbőczy "álmoskönyv"-ét, „magra szakadt" nemesek helyett „tagba szakadt" nemeseket, „zsellér" helyett „Zsengellért" (akkori híres futballista) mondott, egészen odáig, hogy a tanár nyíltan kötekedett a súgóval.
– Most olyant kérdezek, amit még a súgó úr se tud.
A súgó tudta.
A tanár:
– Nahát, ez olyan súgó, hogy még a színházba is elmehetne.
Sohasem tudtam kideríteni, miért nézte el néhány tanár a súgást.
Amikor egyik szigorlatom után a professzor beszédbe elegyedett velem, elmondott egy s mást szomorú tapasztalataiból. Említést tett egy volt hallgatójáról, akit többször egymásután megbuktatott, mire tanártársai arra kérték: engedje már át, legyen legalább neki több esze, különben sohasem szabadulnak meg tőle. Talán a súgást elnéző professzorokat is ez a filozófia vezette.
A doktorrá avatás feltétele a szigorlatok sikeres letételén túl egy elfogadott disszertáció volt. Nem kellett kinyomtatni, mint a bölcsészeknél. Nyilván ez is hozzájárult elkomolytalanodásukhoz. Aztán egy-egy bíráló tanár közönye, felületessége, vagy finoman kifejezve: igénytelensége.
Ahogy hivatásos súgók, úgy hivatásos disszertáció-írók is működtek. Most utólag töredelmesen bevallom: egy ideig én magam is súgtam, és írtam disszertációkat. Kellett a pénz. A disszertáció-írók némelyikének vakmerősége olykor istenkísértésig ment. Mert az még hagyján, hogy felkutattak valamilyen régebbi jogi tanulmányt, esetleg lefordítottak más nyelvekből, s különféle bibliográfiákból gazdag forrásanyagot soroltak fel, sohasem látott könyvek, cikkek címeit, gondosan kihagyva azonban a valódi forrásmunkát. Mondom, ez még hagyján, de az is megtörtént, hogy egy vállalkozó szóról szóra lemásolta egyik múltszázadi törvényünket, paragrafusjelek nélkül, fejezetcímeket adva, s a nyelvet kissé korszerűsítve, s a tanár elfogadta.
Kivált az egyik tanárnál lehetett ilyesmit csinálni. A disszertáció tárgyát mindenki maga választhatta, s így nyilvánvaló, hogy a szigorlók kiesebb tájakra igyekeztek: ehhez a tanárhoz adtak be disszertációt, s a vállalkozók is errefelé irányították őket.
Megvédeni a disszertációt, vagy akárcsak beszélni is róla a tanárral egyáltalában nem kellett. Én legalábbis nem emlékszem rá, hogy előfordult volna.
Nyilván az említett utakon-módokon átcsúszott hallgatókra gondolt az előbb említett professzor, aki beszélgetésünkön még azt is megjegyezte:
– Hogy itt kik végeznek! Én már ajánlottam kollégáimnak, hogy doktorrá avatáskor tűzzük ki az egyetem épületére a gyászlobogót.
TANULMÁNYI FEGYELEM
A felvett órák látogatása elvileg kötelező volt. Főleg a vizsgatárgyaké. Említettem viszont, hogy a mezei jogászok csak ötletszerűen jártak órákra. De rendszeresen a többiek se valamennyien. A hiányzás – még ha névsorolvasásokon kiderült is – nem járt súlyos következményekkel. Legfeljebb a hallgató nem kapott szorgalmi jegyet. Tanulmányi eredményeit, vizsgajegyét nem érintette.
A „személytelenség" az órák alatti viselkedésre is rányomta bélyegét. Egyik szegény idős tanárom – ma is szégyellem, ha rágondolok – úgy adott elő, hogy fejét oldalt fordítva, kifelé nézett az ablakon, ne is lássa, mi folyik előtte. Hangja félig elveszett az általános zajban, ami békés beszélgetésekből, „Zsírt bele!" kiáltásokból, uzsonnacsomagok papírzörgéséből, nevetésekből stb. állott.
Az elviselhetetlenség fokán a tanár néha megszólalt:
– Figyeljenek a jelölt urak! A tavalyi vizsgákon is tíz percent megbukott.
Egy hang:
Csak öt.
A tanár:
Igenis tíz!
Egy hang:
Csak öt.
Aztán abbahagyták, s ment minden tovább.
Előfordult, hogy egyik-másik szép tavaszi napon évfolyamunk valamelyik óra előtt elhatározta: sétálni megyünk. S a tanár üres termet talált.
Hát így éltünk akkoriban. Persze nem minden tanárnál. Nagyüzem, elszemélytelenedés, súgórendszer, mérsékelt vizsgaigények, fegyelmezetlenség stb. – nyilván egybekapcsolódtak a dolgok. Azt hiszem, ezek a diákcsínyek is túlmutattak magukon.
JOG ÉS EGYEBEK
A joghallgatónak nyilván jogot kellett tanulnia. Legfeljebb egy-egy kiegészítő tárgyat hozzá, mint a világtörténelem, etika, közegészségtan. Vagy kötelezőt, mint a honvédelmi ismeretek.
Azzal, hogy általános műveltséget is szerezzünk, intézményesen senki sem törődött. Még a nyelvtanulás kérdése sem volt szervezetten megoldva.
Átjárhattunk volna vendéghallgatóként akár a bölcsészkarra, akár az orvoskarra, ezt azonban részben az órák ütközése, részben a magas óraszám nehézzé tette. Egyetemi indexemből látom, hogy felvett óráim száma heti 25-30 között mozgott.
Én magam joghallgató koromban rengeteget olvastam. Törzsvendégként látogattam az egyetemi könyvtárat. Órákon át böngészgettem katalógusait, s vittem haza a ritka csemegéket. Nyelveket tanultam magánúton, egy barátommal társulva. Ám az egyetemnek mindehhez semmi köze sem volt.
AZ EDDIGIEK SUMMÁJA
E vázlatokból, mozaikokból talán összeállt valamiféle kép. Az „én egyetemem" körülbelül az volt, amit a Horthy-rendszer megérdemelt: néhány kiváló ember, szabadabb elme ellenére az akkori Magyarország szokványos felsőoktatási intézménye, mely – legalábbis bennem – sohasem keltette a „szellem templomá"-nak érzését.
Elvégeztem, mert beiratkoztam; tanultam, sőt jól tanultam, mert beiratkoztam. Kevés tárgy érdekelt igazán. Közöttük a római jog, a statisztika, a büntetőjog elméleti része, s a jogbölcselet.
Nyilván jobban éreztem volna magam a bölcsészkaron, s jobb bölcsész lettem volna. De azért a jogtudománynak is van köszönnivalóm. Azt hiszem, segített gondolkodásom fegyelmében, s mert a jog társadalmi jelenség, talán abban is, hogy a világot, az életet a közösségek szemével tudjam nézni.
Jogvégzettségem különben nem biztosított állást egy ideig, hiába volt a reménység. Doktorrá avatásom után jó két évig még instruálásból (ekkor már főként joghallgatók, szigorlók instruálásából) és disszertációk írásából éltem. Utána sem a jog, hanem az irodalom segített állásba. Első verseskötetem és fordításkötetem megjelenése néhány irodalombarát pécsi vezetőembert pártfogómmá tett. Ők szerveztek be a pécsi városházára tiszteletdíjas gyakornoknak. Kerültem pedig a gazdasági ügyosztályra, ahol egy esztendőn át többek között a temető dolgaival, a városi gazdasággal, a gyepmesterteleppel s hasonlókkal foglalkoztam.
De ez már nem tartozik ide.
