Várkonyi Nándor önéletrajza először 1976-ban látott napvilágot a Magvető gondozásában. Ezt követően 2004-ben a Széphalom kiadásában jelent meg az eredeti, teljes kézirat alapján Mezey Katalin által szerkesztett szöveg. Az 1976-os könyvet megelőzően a Pergő évek egyes szakaszait a Jelenkor közölte 1972 és 1975 között: a kötetbeli előszót követő nyitó fejezet, A Brocken-tünemény első szakasza az 1972. nyári számban olvasható.

A fejezetcím eredetét látszólag rögtön a szöveg elején tisztázza az elbeszélő: a 16 éves Várkonyi Nándor Észak-Németország legmagasabb pontján, a Blocksbergen egy novemberi naplementében a saját hatalmas, kísérteties árnyékával szembesül, mely remek apropót nyújt az önéletírás műfajával való szembenézésre: „a ködóriás és kísértő környezete hatásos intő-szimbólum: vigyázz, aki magáról ír, úgy kell írnia, mintha óriás lenne, kinek személye és sorsa érdekli az emberiséget, pedig nagysága nem lehet több, mint árnyékkép a ködgomolyban” – írja Várkonyi, majd le is leplezi magát, amikor bevallja, hogy valójában a fele olyan magas, Nyitra melletti Zobor hegyén állt, azon a környéken, ahol hároméves korától gyermek- és kamaszkorát töltötte.

Mindez jól mutatja, hogy a szépirodalmi igénnyel megírt biográfia – Nagy Imre megállapítása szerint – önéletrajzi regényként olvasandó, melyben háromféle szerepmagatartás váltja egymást: a „bűnös fiú”, a – főleg az irodalmi életben csalódó – „sértett férfi” és a – világháborúban elkapott betegség következtében megsüketülő – „remete” önelbeszélése. A folyóiratközlésben a Brocken-tünemény bevezető része és a Nevelők című első alfejezet nyitányként értelemszerűen a „bűnös fiú” karakterét mutatja meg: a nyolcosztályos gimnázium lázadó, önpusztító, néhol romantikus, verseket író, kivételes emlékezőképességgel rendelkező kamaszt, aki testvéreivel együtt gyerekkorától hol passzívan, hol dacosan szenvedi bántalmazó apjának dühkitöréseit. A dühkitörések meglehetősen naturális leírásának egyneműségét néhol iróniával ellenpontozza Várkonyi: „Dermedve és elsötétült lélekkel láttam egyszer, egészen finom kisfiú koromban, hogy a verés után arcára kielégült, derűs kifejezés ült, szeme mosolygott, kétfelé sodorta bajuszát, helyrerántotta nadrágját, s ment a dolga után. Attól fogva alattomosan figyeltem: sokszor tett így, de jellemző volt, hogy minden alkalommal, a legförgetegesebb ütlegorgia után is, lett légyen bár komoly oka, a vétket soha többé nem említette, mintha kifújták volna emlékezetéből. S valóban: elfelejtette. Azaz – hogy nevet adjak a dolognak – apámnak szadizmussal terhelt idegzete volt, fékezhetetlen kolerikus diszpozícióval súlyosbítva, vagy fordított arányban.” A szerző a fenyítéssel magyarázza felnőttkori introvertáltságát és komplexussá növekedő szégyenérzetét, illetve gyerek- és kamaszkori vadságát, legyen szó a kortárs fiúközösségben megélt virtusokról vagy az iskolai hittantanárral folytatott konfliktusáról. A szöveg zárlata ebből a konfliktusból tér át Várkonyi legendás munkabírására és befogadói képességére: „Az egyetemen és a későbbi években, amikor csak olyasmivel kellett foglalkoznom, ami vonzott, kitűnően funkcionált a jó emlékezés, megerősödött, rutinosodott. Másfelől szerencsésen egészítette ki a befogadó, apperceptív folyamatok meggyorsulása, ez tette lehetővé, hogy ezrével olvashassam a könyveket és megjegyezzem tartalmukat. Egy átlagos, 15–20 ív terjedelmű és könnyebb tárgyú könyv elolvasása 3–4 órába telt, de ha kellett 2–3 kötetes munkák olvasásával és kijegyzetelésével két nap alatt elkészültem. (Így van ma is.)”

A Pergő évek megjelenését követően Vekerdi László recenzálta a könyvet az 1977-es nyári Jelenkorban. A kritika első és utolsó mondatát összeolvasva szórakoztató, egyben tanulságos szöveget kapunk, mely elemien világít rá a mű regényszerűségére, ahogyan a Tények és tanúk-sorozatban megjelent kötet – fent is taglalt – első felének valószerűsége az irodalmi barátságok taglalásával egyre inkább elrugaszkodik a szoros értelemben vett történetírástól: „Különös könyv. […] Akár az Avignoni kisasszonyok.”

(A bélyegkép forrása: europeana.eu)