A Jelenkor 1982-es nyári dupla számában Nemes Nagy Ágnest kérdezte Lator László Áprily Lajos A somvirágos oldal című verséről. A felvezetésben Lator költői tekintettel határozza meg Áprily Lajos jelentőségét: „Amikor sokan a formai, kifejezésbeli diszharmóniában keresték a korszerű líra lehetőségeit, ő kitartott a hibátlan forma, a tökéletes rímek, ütemek édes zenéje mellett. Egy olyan nyelvet beszél, amelyet titokban mindnyájan nagyon szeretünk, csak nem tudjuk már felszabadultan kimondani a szavait.” A Lator által említett nyelv az antikvitás formakincsének alkalmazását és egyfajta konzervatív esztétista poétika művelését jelentette, mely a szépség esztétikájában gyökerezett. Miközben az Áprily-versek kulcsmotívumai – s kitüntetetten a természet ábrázolása – egyáltalán nem voltak avíttak, ahogy arra a nosztalgia fogalmán keresztül Nemes Nagy Ágnes rávilágít: „A nosztalgia tulajdonképpen azt jelentené, hogy vágy valamire, aminek híjával vagyunk. De Áprilynál nem arról van szó, hogy valaminek híjával volna, amikor belevágyik a természetbe. Talán ezért található az ő verseiben ez a kettősség, az el nem szakadásnak és a nosztalgiának ez a kettőssége”. Az elszakadás és az el nem szakadás, a közellét és a távollét kettőssége Nemes Nagy értelmezésében egyszerre feltételezi a romantika és a realizmus jelenlétét Áprily természetlírájában: „Áprily természetérzése, azt hiszem, alapjában véve romantikus, miközben tőle tanulhatjuk a jelenségek mélységesen hozzáértő, éles, realista rajzát is.” Innen jut el a beszélgetés a poétikai „pontosság” fogalmáig, mely Nemes Nagy Ágnes, Lator László és általában az újholdas költészet egyik kulcsszava. A pontosság a kifejezéshasználat precizitását jelenti (például azt, ahogy az Őszi muzsika második versszakában a „megvizesül” szót alkalmazza Áprily), a tapasztalati világ részletes ismeretét és felmutatását (lásd a Valaki jön című költemény ötödik versszakát), illetve a metaforaalkotás egyértelműségét: „Azt mondja egy harkályról: »Hím fejeden a frigiai sipka«. Azt mondja – ezt már maga is idézte –: »És a ragadozó idő / áll, mint az ölyv a levegőben«. Itt megint, magával némileg ellentétben, a sornak, a képnek a rendkívüli pontosságát, hasonlítottnak és hasonlónak a metszéspontszerű egybeesését emelném ki” – mondja Nemes Nagy.

A pontosság aztán hívószava lesz A somvirágos oldalról szóló eszmecserének is. Nemes Nagy Ágnes személyes élménnyel támasztja alá a vers hiteles valóságábrázolását: „Hogyha az ember kiszáll a kisoroszi révnél, akár a hajóból, akár pedig az autóbuszból, és megindul azon a völgyi úton, amely két hegyoldal között vezet az Áprily-házhoz, balkéz felé kell néznie koratavasszal, és akkor ott megláthatja a somvirágos oldalt (…) A völgy mélyén húzódik egy patak is, és ahogy az ember a patakmeder fái között halad az Áprily-ház felé, úgy bukkan ki, úgy tűnik el állandóan a somvirágos oldal élénksárgája, ahogy a versben is állandóan kibukkan meg eltűnik a somvirágos oldal refrén. (…) Az viszont, hogy az Áprily-házból látni lehet a somvirágos oldalt (és a som mindig is egyik kedvence volt Áprilynak) az példája az ő közelit és távolit, a közvetlenül tapasztaltat és a nosztalgikusat egymásba ötvöző versmódszerének.” A fák között meg-megpillantott somvirágos oldal és a vers refrénjének egymásra olvasása persze formai kérdés, melynek kapcsán az Áprily-életműre jellemző tavaszköszöntő műfaja, a Zách Klára-utalással és a temető-motívummal érkező balladisztikusság, illetve a vers technikai bravúrjai kerülnek elő: a rímes anakreoni sorok, a rövid szótaghosszúságú, hat versszakos költeményben hatszor rímhelyzetbe kerülő cím, illetve a Nemes Nagy Ágnes számára kedves „sütkérezője volt” sor, melyről egészen izgalmas eszmefuttatást olvashatunk a beszélgetés zárlataként: „Ez a sütkérezője volt, ez különösen kedves nekem. Különösen kedves, mert olyan hatással él, amilyen a mi magyar nyelvünkön elég ritkán hozható létre. A mi nehéz finnugor nyelvünkben, nemegyszer rőfnyi hosszú szavainkat használva, ritkán lehet elérni, hogy a kívánt ritmusban, a kívánt zeneiséggel egyetlen szó vagy nagyon kevés szó töltse ki a verssort. Itt és most ezzel találkozunk. Itt összesen két szó található a sorban: a sütkérezője, ez a hosszú szó, és a volt, ez a rövid szó, amely lezárja a sort. Ez így együtt valami különös tömörséget ad a vers e részletének, miközben egy nagyon sajátos magyar hatással él, magyar mondattani hatással. De nekem nemcsak szó-elhelyezési, mondattani okból tetszik ez a sor, hanem azért is, amit a mondattan lehetővé tesz. Amikor meghallom, hogy a Zách-lány a somvirágos oldal sütkérezője volt, úgy tűnik előttem, mint hogyha nemcsak a koratavaszi sombokrok között, abban a koratavaszi, vékony napfényben sütkérezett volna ez a tragikus lányalak, hanem mintha a sombokroknak ebben a földi, átlátszó napfényében is sütkérezett volna. Mintha fentről és lentről, égről és földről egyaránt esne rá valamilyen sugárzás, de majdnem hangsúlytalanul, majdnem észrevétlenül. Ennek a vízcsepp tisztaságú tavaszi dalnak talán azt a tulajdonságát szeretem legjobban, hogy a természetesnek és a kerekre esztergáltnak azt a szép szövetségét hordozza, ami Áprily költői vonzásának egyik fő titka.”

Áprily Lajos: A somvirágos oldal

Elment a gond a hóval,
felhőn is fény nevet.
A somvirágos oldal
arannyal integet.

Ha utas jön hajóval,
a hegyre feltekint:
– Ni, somvirágos oldal…
És issza azt a színt.

Itt ős szó járta s ó dal,
a Zách-lány is dalolt,
a somvirágos oldal
sütkérezője volt.

A somvirágos oldal
lejtőjén túl, alul,
kő- és keresztfa-sorral
kis temető lapul.

Beszélgess ott a holttal,
tavasszal érzi még:
– A somvirágos oldal,
az volt gyönyörűség.

Szelíd, egyszerű szóval
kérem: míg élhetünk,
szép somvirágos oldal,
adj jó tavaszt nekünk.

(Fotó: Fortepan/Hunyady József)