Ahogy az 1997. júniusi Jelenkor belső borítójának főszerkesztői bevezetőjében olvasható, a folyóirat a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek elejéig több alkalommal is vendégszerkesztő közreműködésével jelent meg. Ennek leghíresebb példája az 1984. decemberi Újhold-szám Lengyel Balázs szerkesztésében, mely az Újhold-Évkönyv előzményeként látott napvilágot. Később Huszár Tibor, Ilia Mihály, Keserü Ilona és Láng Zsolt is összeállított egy-egy lapszámot, majd 1997 júniusában Pálinkás György szerkesztésében jelent meg a Pécs-szám, mely „a városról, történetéről, helyzetéről-kilátásairól” szólaltatta meg a szerzőket: Mészöly Miklóst, Kopányi Györgyöt, Kalász Mártont, Tüskés Tibort, Lázár Ervint, Bertók Lászlót, Parti Nagy Lajost, Weber Kristófot, P. Müller Pétert, Aknai Tamást, Takács Gyulát és Horváth Gyulát.

A lapszám szövegei közül több szempontból is tanulságos Lázár Ervin írása, aki életének három pécsi jelenetét rögzíti. Az első 1957-ben játszódik, amikor Lázár, a harmadéves egyetemista gyakornokként érkezik a Dunántúli Naplóhoz, és megismerkedik Pálinkás Györggyel, a költő azonos nevű édesapjával, aki „elkérte zsenge zöngeményeimet, és a zenemozdony mellett elmélyült stilisztikai, etikai és irodalmi oktatásban részesített, amiért egy életre hálás vagyok neki”. A második jelenet az 1964/11-es számban olvasható novella, a Játék álarcban kapcsán bontakozik ki: a felismerhetően Pécsett játszódó történetben a szocialista eszméktől idegen Emberek Körének álarcos összejövetelén gyilkosság történik. Lázár kapcsolódó anekdotája sokat elárul a szocializmusbeli rendőrség működéséről: „Néhány nappal később beidéztek a rendőrségre. Mondjam meg pontosan a címet. Hol van az a ház? Itt, a fejemben, kopogtattam a homlokomat, de látszott, ócska hazudozónak tartanak (…) a címről lemondtak, én meg máig se tudom, sírjak-e, nevessek-e? De hogy az irodalmat komolyan vették, azt láthatod.” A befejező történet szintén 1964-ből származik, és Lázár távozását meséli el a Jelenkortól (egyben a Dunántúli Naplótól): „Azért távolítottak el a Jelenkorból, mert akkor már Aczél elvtárs súlyos kritikái után voltunk, s a helyi elvtársak úgy döntöttek, egy igazi marxistát is beraknak a szerkesztőségbe, majd az rendet csinál ebben az ideológiai zűrzavarban.” Az egyre sötétebb jeleneteket a következő mondat zárja: „Egyszer talán majd azt is megírom, amiből Pécs megtudhatja: máig is reménytelenül szeretem.”

Lázár Ervin Pécshez fűződő viszonyáról – a Jelenkorban megjelent forrásértékű szövegek alapján – általánosságban ellentmondásos kép rajzolódik ki, legyen szó Bertha Bulcsu beszélgetéséről (1969/7–8), Ágoston Zoltán nagyinterjújáról, illetve Komáromi Gabriella könyvrészletéről. A hatvanas évek elején komoly kulturális-művészi élettel bíró Pécs – Lázárt idézve – „sohasem fogadta be” a szerzőt („Az is lehet, hogy én se őt.”), amit az 1964-es kényszerű távozás mindenképpen felerősített. A pécsi szál és a Jelenkor-kapcsolat viszont nem szűnt meg: az író Szederkényi Ervin haláláig állandó szerzője maradt a lapnak.

A Pálinkás György által szerkesztett Pécs-szám zömében méltató írásokat tartalmaz, Lázár Erviné viszont legalábbis ambivalens, és ez egyáltalán nem baj. Pécs a nagyobb vidéki kulturális központok között is kitapintható karakterrel rendelkezik, ám itt sem találja meg mindenki a számítását. Lázár Ervin őszinte üzenete Pálinkás Györgynek ezt a tanulságot (is) hordozza.

(Fotó: Szilágyi Lenke)