Bertha Bulcsu irodalomtörténeti jelentőségű jelenkoros interjúi 1969–1978 között olvashatók a lapban. A szövegek legtöbbször szépprózai felütéssel kezdődnek: a szerző anekdotikus módon ábrázolja interjúalanyát és a környezetet, rövid pályaképet nyújt, majd az életútra, az életműre és az alkotáslélektanra vonatkozó kérdéseket tesz fel, melyeket a beszélgetések visszatérő futamai (a barátok, az ellenségek, az álmok…) követnek. A hatvanas–hetvenes évek meghatározó alkotógárdájának felvonultatása sokat elárul a korszak (egyben a Jelenkor és Bertha Bulcsu) irodalmi kánonjáról, illetve a történelmi időszakról is. Ennek kiváló példája a Zelk Zoltánnal készített, félszáz éve közölt beszélgetés, amely egyben a költő jelenkoros debütálását is jelenti.

Hogy milyen fontos is volt a folyóirat számára Zelk Zoltán jelenléte, azt jól mutatja a lapszám élén közölt két verset (az Emléktelen falakat és a Fehéret) követő Bertha-interjú, mely rögtön egy hangzatos mondattal indul: „Ha én lennék Velazquez, és Austriai Maria Teresia infánsnő helyett Zelk Zoltán képét kellene az udvar és az egyház számára megfestenem, azt hiszem, nem egy függöny és az ómárium előterében ábrázolnám, nem is lovon, nem is a kertjében kedvenc kopói között, hanem egy ajtó keretében, ahogy belép valahová, s jobb kezében még tartja a kilincset, baljában pedig lapos aktatáskáját szorongatja. A képen jól látszana a féligtárt ajtó, s nyomasztó bizonytalanságot keltene a színével. A képen természetesen hétfő lenne. Az ajtó nagyon fontos… Úgy kellene megformálnom, hogy mindenki érezze, hogy nem lakásajtó, de valamilyen átmenetet képezzen a repedezett festésű szerkesztőségi ajtók, a kávéházak, eszpresszók és bukméker irodák ajtaja között. Zelket én több mint egy évtizede a feltáruló ajtók örvényében pillantom meg.” Bertha kitér a költő köztudott lóversenyszenvedélyére, leírja Zelk feleségének, Sinka Erzsébetnek az interjú helyszínéül szolgáló lakását, majd mielőtt pályaképet rajzolna, elmeséli az interjúalany első, atmoszférateremtő anekdotáját, melyben Poe híres verse szolgál csattanóként a Jászberény környékén látott beszélő hollóhoz: „Jászberény közelében megálltunk egy autós csárdánál, odajárnak a környék agronómusai, téesz-elnökei… Az udvaron van egy kis állatkert, egy fekete holló pedig szabadon sétál és beszél. Ha a főpincér megjelenik az udvaron, elkiáltja magát a holló: »Gyere, Robi… Gyere, Robi…« Ha nekem lenne egy hollóm, megtanítanám a Poe-vers refrénjére. Meghívnám magamhoz Vas Istvánt, Juhász Ferencet, s még költőket, és elszavalnám nekik a Poe-verset. A refrént a holló mondaná: »Soha már… Soha már…« – így Zelk. Mindhármunkat megbabonáz.”

Az interjúban aztán terítékre kerül a Zelk Zoltán költői név választása, a gyerek- és kamaszkori emlékek Szilágysomlyóról, majd Erzsébetfalváról, valamint a húszas évekről: a költő alkalmi munkáiról (a kávéházi telefonos, majd ruhatári munkáról, illetve a dodgemtologatásról az Angolparkban), a kitoloncolásról, a visszaszökésről és a magyar állampolgársághoz vezető útról. Az életrajz és a pályakép szempontjából külön érdekesek az első feleségről, Bátori Irénről szóló szakaszok, akár a lakhatásról („A legjobb az első főbérleti lakásom volt Zuglóban, ahova 1934-ben költöztünk Irénnel. Heteken át képes voltam a konyhában állni és nézni, hogy milyen szép fehérek a csempék… És ezek a szép csempék az én konyhámban voltak”), akár a gyászról szólnak („Irén halála után évekig úgy jártam a temetőbe, mint egy öreg parasztasszony, amikor később meguntam a temetőbe járást, úgy éreztem, hogy megcsalom Irént”). Tanulságos továbbá a Rákosi-korszakbeli költői szerepvállalás kommentárja: „Sem megbánni, sem szégyellnivalóm nincs, ami bajt és kárt okoztam, magamnak okoztam és nem másoknak.”

A költészetre vonatkozó válaszok közül különösen izgalmasak a félelemtől való ihletésről szólók: „A versek születését mindig megelőzi valamilyen döntő élmény, talán még a gyerekkorban. Emlékszel ilyenre?” – kérdezi Bertha Bulcsu. A válasz: „Igen. A félelemérzet… Ha a templomudvarról kimentem a világosabb, tágasabb utcára, jó volt visszatérni a félelembe. Az alkonyati árnyak a templomfalon olyan igaziak, valóságosak voltak, mint tizenöt éves koromban a fű, patak vagy az ugató kutya.” Ugyanez a válasz korábban is előkerül a beszélgetésben, a szilágysomlyói gyerekkor kapcsán: „Nagy élményem maradt a templomudvar, a falak színe, az árnyékok és a félelem. Kilépni a nyílt, tágas utcára mindig megrázkódtatást jelentett számomra, s jó volt hazamenni a félelembe.” Tanulságos továbbá, ahogy Zelk a saját költői életművére tekint: „Nem sikerült annyi olyan verset írni, amilyet írni vágynék, hogy egy kötet megteljen velük. Nehogy álszerénységnek vedd ezt, tudom, hogy a Sirály jó vers, azt is elhiszem a bírálóimnak, hogy nagy vers, s ha kiadhatnám azt a könyvem, melynek a címe lehetne: »Ezt vállalom«, a Sirály mellé találnék még tizenöt-húsz verset.”

Zelk Zoltán a huszadik század második felének egyik legfontosabb magyar költője. Az életmű kritikai feldolgozásának – a korszak líratörténeti reflexiójával együtt – komoly vakfoltjai vannak. Bertha Bulcsu interjúja (a további beszélgetésekkel együtt) fontos adalékul szolgálhat az időszak irodalomtörténeti feltérképezéséhez.

(Fotó: Fortepan)