Szakács Eszter életműve kétarcú. Az utóbbi tizenkét évben gyermek- és ifjúságirodalmi könyvekkel – főleg mesékkel és fantasykkal – jelentkező szerző ugyanis 2010-et megelőzően kizárólag versesköteket írt: az első két könyve (Halak kertje; Süllyedő Atlantiszom) a Stádium, a második két kötete (Másik hely, másik idő; Álombeszéd) a Széphalom Könyvműhely, az utolsó kettő pedig (Saudade; Vízre írt) a Jelenkor Kiadó gondozásában látott napvilágot (ezen felül a Jelenkor archívumában novellát is találunk tőle A beszélő maszk címmel).

A bő másfél évtizedes költői életmű koncepciózus, karakteres költői hanggal rendelkező köteteket és bennük nagyon erős verseket tartalmaz. A Jelenkor hasábjain Nagy Imre, Demény Péter és Görföl Balázs is recenzálták Szakács Eszter versköteteit. A válogatott költeményeket tartalmazó Vízre írt című kötet szemlézésekor Demény „színvonalas, szűken, melankolikusan intenzív” anyagról ír, és a kortárs magyar líra kontextusában is elhelyezi Szakács Esztert: „a zárkózott vallomástevők közé tartozik, olyan költőkkel rokon, akiknek a versei olvastán az olvasó úgy érzi, ritkán és tisztán szólalnak meg, és csak a legszükségesebb szavakat mondják; olyan alkotók társaságába, akik az élet szemlélői inkább, mint résztvevői; egyedül vannak, halottak vagy olyan emberek közé-mellé, akik nem tudnak segíteni ezen az egzisztenciális magányon, nem tudhatják feloldani; a passzív melankolikusok sorába” – Demény többek között Takács Zsuzsa, Mesterházi Mónika és Schein Gábor költészetével rokonítja Szakács Eszter kontemplatív versvilágát, nagy éleslátással.

A 2002. áprilisi számban olvasható Eső után az Álombeszéd című kötet utolsó előtti verse. A kötetről írt kritikájában Nagy Imre a mindössze nyolcsoros vers csillag-motívumát „önironikus hangoltságú Dante-allúzió”-ként jelöli. Nem meglepő. Az Isteni színjáték mindhárom része a „csillag” kifejezéssel végződik, ráadásul a Pokol és a Purgatórium is egy-egy megérkezéssel zárul, mely értelemszerűen a Szakács-vers zárlatában olvasható indulást előlegezi meg. Az Isteni színjátékban a csillag először a főszereplőtől független útjelzőként szerepel („mely másnak vezetője, kincse”), Szakács versének lírai alakja viszont maga hozza létre követendő csillagát. Mert a versben nem az úton van a hangsúly, hanem az induláson, az archetipikusan tisztító erővel bíró esőt követően. A motívumok bizonytalanságában, az illékony füstnek és a sokszorozó tükröknek a képlékenységében egyedül az eső utáni indulás a biztos. A bizonytalanságra az eltérített forma is rájátszik: a négysoros strófák első három sora tíz szótagos, a páros szótagú hívórímre viszont a páratlan szótagú válaszrím érkezik a versszakzáró sorokban. A bizonyosság-bizonytalanság kettősségéhez tehát formai disszonancia társul, a távolságtartó beszélő pedig valóban passzív melankóliával, Szakács Eszter költészetének egyik legfontosabb vonásával rögzíti a helyzetet.

Eső után

Tudja, hogy eső után indul el.
Elhallgatott benne a szél, a tó.
Áttetsző lett minden: füst vagy emlék,
semmihez se hasonlítható.

Tükrökre bízza régi testeit.
Lábtörlőjén nedves levél hever.
S egy csillagot még kitalál gyorsan,
mert eső után indulni kell.

(Bélyegkép: kulturpart.hu)