Nemes Nagy Ágnes kétszer beszélgetett Lator Lászlóval a Versről versre-sorozatban: először az 1980. szeptemberi számban saját, Ekhnáton éjszakája című verséről, majd 1982 nyarán A somvirágos oldal című Áprily-költeményről. A rendkívül tartalmas szövegek közül ezúttal a saját versről szólóra koncentrálunk.

A beszélgetés kezdetén Nemes Nagy Ágnes az objektív költészet történeti aspektusára világít rá, definiálja, hogy önmaga számára mit jelent az objektív módszer, továbbá a „lírai én” háttérbe húzódásának szempontjából emeli ki az objektív költészet és a szürrealizmus bizonyos fokú hasonlóságát: „Úgy is szokták mondani, hogy a 20. században megint létrejött (azért megint, mert hiszen történelmi előzményei vannak), szükségessé vált az úgynevezett objektív líra, amely nemcsak a szubjektumot helyezi előtérbe, sőt, azt erősen háttérbe vonja. Egyébként nem gondolom, hogy az objektivitásra való törekvés – amelynek két értelme van, legalábbis nálam biztosan, egyrészt azt jelenti, hogy szeretem a tárgyakat, az objektumokat, szeretem magamat tárgyakon át kifejezni, másrészt pedig bizonyos tárgyilagosságra való törekedést is jelent – nem hiszem tehát, hogy ez a tendencia csak az úgynevezett objektív lírában van jelen a 20. században. Mi úgy szoktuk használni a szót, mintha volna egy külön irányzat, amelyet objektív lírának neveznek. Nem tartom ezt, inkább azt gondolom, hogy ez az objektívnak nevezett líra inkább módszer, mint irányzat. Ugyanakkor bátorkodnám felhívni a figyelmet arra, hogy az én-nek milyenfajta visszahúzásai, visszavonásai vannak jelen egészen más költői irányzatokban is. Például, mondjuk, a szürrealizmusban.”

A beszélgetés folytatása a vers körül forog: a költemény tárgyilagossága mögötti élményanyag kapcsán részletes leírás olvasható az Ekhnáton mintájául szolgáló Kunaten fáraóról, miközben Lator László érzékeny értelmezői attitűdje remekül irányítja a beszélgetést: háborús filmhez hasonlítja a verset, majd az élet és halál között lebegő Ekhnáton alakját tárgyalja, sőt, bizonyos értelemben „tetten éri” Nemes Nagy Ágnest. Amikor a „harántcsíkolt akarat” szókapcsolat jelentésére kérdez rá, a költő a következő válasszal szolgál: „Nehezet kérdez tőlem, annál is inkább, mert azt hiszem, hogy ezt a harántcsíkoltat én eltévesztettem. Nem az értelmét tévesztettem el (…), hanem a szó közismertségi fokát”.

A beszélgetés a versben használható tájnyelvi fogalmak (például a Vonatokból ismerős „dobrokol”) és a zeneiség kérdésköre után Lator „Miért olyan nehéz szavakba fogni, amit el akar mondani?” kérdésével ér révbe. A válasz kiválóan mutatja Nemes Nagy Ágnest esszéistaként. A reflexió tulajdonképpen az úgynevezett „nyelvkritikus költészet” fogalmával magyarázza a jelenséget: „Mi, akik írással próbálunk foglakozni századunkban, odáig érkeztünk el, hogy már magát a nyelvet tesszük kétségessé és kérdésessé, a nyelvet, amely anyagunk, közegünk, nem érezzük eléggé alkalmasnak arra, hogy költői tartalmakat hordozzon. Egyszerűen azért, mert a nyelvnek van egy köznapi használati módja, amely nagyjából körülírt, leszögezett fogalomvilágot hordoz, de ez a rendkívül hasznos valami, ami a nyelv, abban a pillanatban majdhogynem tehertétellé válik, amikor a nyelven túli, még szavakra nem lelt, még névtelen tartalmakat próbáljuk versbe fogni, ami pedig a 20. századi versnek egyik fő tendenciája.”

Az Ekhnáton éjszakájáról szóló beszélgetést Lator László és Nemes Nagy Ágnes költészetről való tudása teszi sűrű és tartalmas szöveggé. Alább a költő(k) kapcsán sokat emlegetett „objektív líra” személyes vonatkozásai olvashatók, Nemes Nagy Ágnes a vers magjául szolgáló háttérinformációk és Ekhnáton figurája mentén tárja fel az izgalmas szerzői intenciót: egy nagy költemény élményanyagát.

[…]

LL: – Arról, amiről most maga: az áttételes, a személytelen, a tárgyilagos költészetről jónéhány jelentős modern lírikus beszélt. Eliot „tárgyi megfelelőkkel” (tárgyak sorával, eseményekkel, helyzetekkel) hozta létre egy-egy érzelem „képletét”, mert „a költészet nem szabadjára engedett érzelem, hanem menekülés az érzelemtől. Nem a személyiség kifejezése, hanem menekülés a személyiségtől”. Kosztolányi objektív lírának nevezte Füst Milán merész asszociációkban felszárnyaló költészetét. Az olasz Eugenio Montale szerint a modern vers „úgy tartalmazza indítékait, hogy nem leplezi le, még kevésbé tárja fel őket”. Azaz: mintegy elválik a versindító alkalomtól vagy alkalmaktól. Én mégis úgy érzem, hogy ebben az áttételes költészetben is nagyon erősen megnyilatkozik a költő személyisége. Jelen van az anyag csak rá valló megformálásában, kezelésében. De jelen abban is, hogy azok az élmények (Montale szavával: alkalmak), amelyek egyre inkább a vers hátterébe húzódnak, befalazódnak, végső soron mégiscsak személyesek. Vajon az Ekhnáton éjszakája mögött miféle élményanyag lappang? Elmondaná-e, mi indította el ezt a bonyolult, többrétegű verset?

NNÁ: – Mielőtt reflektálnék az alapkérdésre, szeretném ünnepelni azt a megjegyzését, hogy az objektív költészet mögött és bármifajta rejtőzködő költészet mögött kitapintható a személyes élmény. Hát persze. Hát mi a csudának ír az ember verset, ha nem azért, mert személyes élményét akarja közölni. Csak költői módszerekről van szó, amelyek bizonyos korokban aktuálisssá, fontossá válnak, és önmagukban semmiféle értékítéletet nem tartalmaznak. Isten őrizz, hogy kiejtsünk a szánkon olyasféle ítéletet, amely előírná, hogy így vagy amúgy kell verset írni. Ilyen módszerrel vagy amolyan módszerrel is lehet elsőrendű verset írni. A magam részéről vallom, hogy alapjában véve szubjektív indíttatású minden művészet, de főleg minden irodalom. Most térjünk át Ekhnátonra. Kezdjük a névnél. Ami engem illet, nagyon régi, jó viszonyban vagyok ezzel a Krisztus előtt a 14. században élt fáraóval. Jó viszonyban vagyok vele már kamaszkorom óta, mert akkor találtam egy könyvet, a nagyapám könyvtárából, maradt meg, amelynek az volt a címe, hogy Az ókori Egyiptom. írója volt pedig bizonyos Mahler Ede, akiről én eleinte azt hittem, hogy német vagy osztrák, mert hogy felszínesen éppen csak belelapoztam a könyvbe a képek kedvéért. Kiderült aztán, hogy Mahler Ede az egyik első magyar egyiptológus, tanszéke is volt a budapesti egyetemen a 900-as évek elején. Az ő könyvében találkoztam egy pár sorral, amely bizonyos „Kunaten” fáraóról szólt. Nagyon kedvesnek tartom ezt a névváltozatot. Egyiptomban, ugye, nem jelölik a magánhangzókat, utólag kell a szegény tudósoknak kibogarászniuk, feltételezniük, hogy hol a magánhangzó a szóban. Akkoriban még Kunatennek ejtették Ekhnáton nevét, amit ma már Ekhnátonnak ejtünk, míg nem jön egy újabb nemzedék és nem ejti másként. Ez volt az első személyes kapcsolatom a fáraóval, láttam néhány reliefet, szép rajzot az ő idejéből. Később aztán megtudtam, hogy ez az Ekhnáton hatalmas újító volt, nagy filozófus, művészeti, társadalmi reformer, úgy is szokták mondani, hogy az első forradalmár a trónon. Vagy: az első európai entellektüel. Nagyon szép jelzői vannak. És azt is megtudtam, hogy Nofretete, a gyönyörű Nofretete-szobornak az eredetije, az ő felesége volt. De mitől olyan szép Nofretete? Azért olyan szép, mert Ekhnáton olyan okos volt. Mert Ekhnáton olyan nagy személyiség volt, mert Ekhnáton fordulatot jelentett a kultúrtörténetben, egy tökéletesen új művészet mozgatását kezdve meg Egyiptomban, a körülbelül háromezer éves statikus egyiptomi művészet közepette, és ez az új gondolkodásmód ömlött bele többek között a Nofretete-szoborba is. De ez csak a művészeti része a dolognak. A fáraó figurája, amilyen sokrétű, filozófiai, vallási, művészi, társadalmi izgalmakkal teli figura, egyszerre csak aktuálissá vált számomra. Akkor, amikor egyéb oldalról valami módon szembe kerültem néhány olyan kérdéssel, amilyennel minden ember szembe kerül élete folyamán. A halál, a maradandóság, az emberi esendőség kérdései ezek, vagy hogy miképpen lehet élni nehéz körülmények között, szellemi, erkölcsi erőfeszítéssel - tehát az úgynevezett alapvető filozófiai kérdések. Úgy éreztem, hogy az Ekhnáton-figura alkalmas arra, hogy magára vegye a 20. századi embernek ezt a nagyon sokrétű és nagyon nehezen meghatározható vagy pontosan meg nem válaszolható problematikáját, amit úgy is nevezhetünk, hogy metafizikátlan metafizika.

[…]

(Fotó: Fortepan/Hunyady József)