Kőrösi Zoltán először kritikákkal jelentkezett a Jelenkorban a rendszerváltás idején. Géczi János verseskönyvéről, a Gyónásról, Grendel Lajos Szakítás című regényéről vagy az Újhold-Évkönyv 1988/1-es kötetéről szóló bírálatai kiválóan alátámasztják, amit a szerzőről írt nekrológjában Takáts József fogalmazott meg: „nemcsak jelentős író volt, hanem jelentős olvasó is.” A későbbiekben alkalomszerűen közölt, ám annál éleslátóbb – többek között Oravecz Imre A megfelelő nap című verseskötetéről vagy Tolnai Ottónak a Költő disznózsírból című regényinterjújáról írt – kritikái mellett a Jelenkorban (a 2002-es POSZT-szám mellékleteként) olvasható a Galambok című drámája, illetve – Budapest mellett talán legfontosabb városáról – Lisszabonról szóló esszéje is, a Városszag (2005/9).

Az irodalomszervezőként – többek közt a JAK-füzetek sorozatszerkesztőjeként (1995–1996) és a Litera főszerkesztőjeként (2008–2010) – is ismert Kőrösi prózával először 1993-ban jelentkezett a lapban, s egészen 2016-os haláláig szépíróként is állandó szerzője maradt a Jelenkornak. 1994-es novelláskötetének (A testtől való szabadulás útja) fontos darabjai olvashatók itt (például a kötetnyitó írás, A Vidám Történetek Fesztiválja), 1995-ben pedig első önálló regényét, A tárt szárnyú lepkét közölte folytatásokban. A 2000-es években kiadott ismertebb kötetekből is több részlet található a Jelenkor hasábjain, például a Télidő című novelláskötet fontos darabjai (a Januári hó vagy Az Angyalosi-Nemes dilemma), illetve a Milyen egy női mell? című regény első öt fejezete 2005–2006 fordulójáról; a 2010-es években pedig a Magyarka és a Szilvalekvár című regényekből is olvasható részlet a Jelenkorban, ahogy a posztumusz megjelent könyvből, Az ítéletidőből is.

Az író és a folyóirat jó kapcsolatát nemcsak az mutatja, hogy a több mint húszkötetes életmű szinte összes darabja megjelenik a lap hasábjain, hanem Kőrösi könyveinek komoly kritikai visszhangja is: beszélgetéskötetét, a Felrombolást például Dérczy Péter (1994/5), a Milyen egy női mell?-et Bárány Tibor (2007/7–8), a Szerelmes évek. Gyávaság című regényt pedig Ágoston Zoltán és Győri Orsolya is recenzálta (2010/3); de sokatmondó a Budapest, nőváros bemutatóján elhangzott Reményi József Tamás-szöveg közlése is (2006/2). A szerzőről Takáts József mellett Ágoston Zoltán is megemlékezett a Jelenkor Online-on.

Az alább közölt rövidpróza (Az az eset az Erzsébet híd közepén) a Történetek a csodálatos csecsemők életéből című útiregényben olvasható. Wernitzer Julianna az 1999. januári számban (Múlik az a rohadt idő) „úti-mezbe bújtatott csodaregény-parafrázis”-ként határozza meg a könyvet, melynek történeteit az idő motívuma köti össze. A Molnár Csaba által készített 2006-os interjút (Ráérő idő) olvasva egyáltalán nem meglepő, hogy az – egyébként elsősorban családregényeiről ismert – író rövidprózáiban is kitüntetett figyelmet szentel az idő kérdésének. S az idő kezelése – ahogy arra a kritika és a beszélgetés is rámutat – nem függetleníthető a realista tapasztalás és a tapasztalaton túli jelenségek összejátszatásától: „a mindennapok és csodák együttállása érdekelte” – írja Ágoston Zoltán, Takáts József pedig a következőképp fogalmaz: „[p]rózaírása olykor a mágikus realista regények költői vagy groteszk megoldásait idézte”. Az Erzsébet hídon hirtelen lefulladt hetes busz csodás újraindulása, s a szereplők történetvégi reakciói valóban a mágikus realizmust idézik, ahol a tapasztalaton túli jelenségek nem kerülnek feszültségbe a mindennapok realitásával (viszont bármikor feszültségbe kerülhetnének azzal, hogy abszurddá váljanak). A (mágikus) magyar realitásból kiragadott történet rendelkezik is saját idővel, meg nem is: az elbeszélő elmondásból ismeri az esetet, melynek a szemtanúk is csak egy pillanatig tulajdonítottak nagyobb jelentőséget, „aztán pedig leszálltak, ment ki-ki a dolga után.”

Az az eset az Erzsébet híd közepén

Az elmondások szerint Budapesten is történt egy különös eset. Azon a fülledt augusztusi szombat délutánon, amikor nem mozdul a levegő, és nem mozdul semmi, és olyan kihalt tud lenni a város, mintha egy titkos parancsra nem csak az emberek és az autók tűnnének el az utcákról, de még a verebek is mindenhol a poros lombú fákról és a sirályok is a Duna fölül, és csak valahonnan egészen távolról hallatszik valami mormogásféle, zúgás, valami zaj, amiről nem is lehet tudni, honnan ered, vagy mit jelent, azon a délutánon az Erzsébet hídon áthaladó hetes számú busz motorja felmondta a szolgálatot. A nagy, csuklós járművön alig néhányan üldögéltek csak, s ehhez mérten nem is fogadta különösebb felzúdulás, amikor a busz, egyre lassulva, de még dohogó motorral felkapaszkodott ugyan a híd ívének közepéig, ott azonban egyszeriben elcsendesedve megállt. Sőt, az utasok még akkor is csendben várakoztak, amikor a vezető kinyitotta a fülkéje ajtaját, eléjük állt, és a homlokát törölgetve elmondta, a motornak valami hibája lehet, ő már szólt is a központnak, persze ki tudja, mikor érnek ide, elvégre a szabadságok ideje van, arról aztán nem is beszélve, hogy ki mondhatná meg most, vajon mekkora a baj. Csakhogy ez az átizzadt ingű, kopaszodó férfi szinte még be sem fejezhette a mondandóját, amikor valami egészen furcsa csikorgás remegtette meg a fülledt levegőt. A legtöbben arra gondoltak, talán egy figyelmetlen autós fékezhetett a busz mellett, azonban a hídon se közel, se távol nem is látszott más jármű. Viszont még egy perc sem telt el, és a különös nyikordulás újra felhangzott, s ezúttal már kétség sem fért hozzá, hogy igenis a busz belsejében kell keresni a forrását. Mi több, az a hang harmadszor is megszólalt, de most már úgy, mintha nem is akarná abbahagyni. Még a busz ablakait is meg-megzörrentette ez az átható vijjogás, ami tagadhatatlanul az egyik hátsó kettős ülés felől jött, onnan, ahol csak egyetlen egy utas ült. Egy szőke hajú, kék szemű, törékeny, fiatal nő, fehér bőrű, szív alakú arcán a rémület és a csodálkozás. És amikor aztán ez a nő lassan felállt, és kilépett az ülések közül, az utasok azt is látták, hogy az a nő terhes, úgy domborodik a hasa, mintha valami strandlabdát rejtegetne ott, a kezét azért szorítja a sárgavirágos ruhájára. Igen, az utasok azt is hallották, hogy az a különös vijjogás, az a nyikorgás, az a szűnni nem akaró csikorgás a nő hasából jön, onnan a virágos ruha alól.

És amikor az a nő csak állt ott, a két üléssor között, a keze a hasán, és a többi utas pedig csak szótlanul bámulta őt, akkor a buszvezető lassan, mintha maga sem hinné, amit tesz, visszaült a fülkéjébe, és újrapróbálta az indítást. És az a motor úgy mordult fel, mintha aznap reggel először indulna a garázsból, és a busz is meglódult, könnyedén gurult át a hídon, nagy ívben lekanyarodva a Duna-parti útra.

Talán megszívta magát, hajolt ki a fülkéből a vezető, és a szabad kezével legyintett is, mutatva, ugyan, ki érti ezt.

És ahogy a nyitott ablakon át meglódult a levegő, és vízszag csapott be a folyó felől, az a virágos ruhás szőke nő is visszaült a helyére, mert egyszeriben abbamaradt a vijjogás is. Bizony, szinte zümmögve gurult a busz a következő megálló felé. És akkor már a hetes busz utasai is előrefordultak, nézték a Gellért-hegyet, a Dunát, szemközt a házakat, aztán pedig leszálltak, ment ki-ki a dolga után.

(Fotó: Valuska Gábor)