Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában hétkötetes regényfolyamának első három könyvét – mint ismert – Gyergyai Albert fordította. Az ő munkáját folytatta Jancsó Júlia és az Atlantisz Kiadó, s így mára az összes kötet olvasható magyar nyelven is. Gyergyai munkái közül az első két könyv, a Swann és a Bimbózó lányok árnyékában a harmincas évek második felében jelent meg, a Guermantes-ék viszont csak 1983-ban, két évvel a fordító halálát követően. A hatalmas műfordítói életművel (is) rendelkező Gyergyai tehát nagy szünet után kezdett el dolgozni a harmadik köteten, s először 1972-ben közölt belőle részleteket a Jelenkor, illetve a Nagyvilág hasábjain.

A Jelenkor archívuma több izgalmas szöveget is tartalmaz, mely Prousttal kapcsolatos: az Ybl-díjas Granasztói Pál naplórészleteit az 1967-es évfolyamból, majd a kilencvenes években Lóránt Zsuzsanna fordításait és Forgách András írásait, a 2000. februári számban Deleuze Proust-tanulmányát, legutóbb pedig Bereczki Péter Levente kritikáját Az eltűnt idő nyomában első kötetének Jancsó Júlia-féle újrafordításáról. Történeti szempontból viszont az 1972. februári Jelenkor tűnik a legizgalmasabbnak a Guermantes hercegnőből származó részlettel.

A közlés Gyergyai Albert fordítói előszavával indul, melyből kiderül, hogy a fordítás publikálásának apropóját az író születésének centenáriuma (a megjelenéskor valójában 101. esztendeje) jelentette. Az emlékirat és a regény műfaji találkozását, illetve az emlékezés poétikáját kiemelő Gyergyai a formai kérdések mellett a korábban megjelent könyvek rövid summázatát nyújtja, s folytonosságában vezeti be a regényrészletet: „a harmadik részben a Guermantes-név, a Guermantes-család s főképp Guermantes hercegnő köré csoportosulnak a meditációk és az emlékezések. Guermantes hercegnő neve, varázsa, jó és kevésbé jó tulajdonságai sok mindent jelképeznek a regényben: egy történelmi név vonzóerejét egy feltörő fiatal nagypolgár képzeletében, aztán a Proust korában még nagy szerepet játszó arisztokráciát s magát azt a »nagyvilágot« minden csábításával és örvényével, ahova az elbeszélőnek, épp a Guermantes-család révén, sikerül már a harmadik részben bejutnia” – írja a fordító.

A regényrészlet a harmadik kötet nyitánya, mely Proust emlékezetes felütésével indul: „Françoise ki nem állhatta a madarak reggeli csevetelését. A házbeli »cselédlányok« minden szava idegesítette; ide-odajárásuk egy cseppet sem volt az ínyére, s csak tűnődött, miért és merre járnak reggeltől-estig; ugyanis új lakásba költöztünk.” Az első két kötetben ábrázolt polgári környezet helyett arisztokrata közegben járunk, Marcelnek a „bimbózó” lányok iránti szerelmét pedig a rajongás fogja felváltani, méghozzá Oriane hercegnő irányába. Az elbeszélő és Françoise, a szakácsné Combrayhoz való viszonyának taglalása után a fókusz Guermantes hercegnőjére irányul, pontosabban a nevére és a családnevével kapcsolatos asszociációkra, majd a hosszú, ornamentikus, jellegzetesen prousti mondatok sűrűjében érkezünk vissza a család jelenébe, hogy Marcel és Françoise szűrőjén keresztül kapjunk újabb információkat Oriane Guermantes-ról: „S bár közben Guermantes hercegnő el-elhagyta otthonát, amely e névből származott, egy-egy évente hallott szó mindig újraformálta ábrándjaimat, s évről évre megtermékenyítette ugyanazt az egy nevet, s ez az otthon még köveiben is visszatükrözte ábrándjaimat, mivel e kövek oly áttetszők lettek, mint egy felhő vagy egy tó felszíne”. A regényrészlet utolsó harmadában az elbeszélő Françoise-nak az inassal, Victorral folytatott hosszú beszélgetését idézi fel, mely ismét a Guermantes-család helyzetéről, illetve Combray-ről szól, s kiválóan mutatja, hogyan működik az asszociatív, élményszerű emlékezés a regényben: „Meghiszem azt, Méséglise, válaszolta Françoise, azzal a nyílt mosollyal, amely mindig az ajkára ült, valahányszor Méséglise, Combray vagy Tansonville került szóba. Ezek a szavak annyira hozzátartoztak a létéhez, hogy ha kinn az életben vagy egy beszélgetésben hallotta őket, olyan vidámság fogta el, mint aminőt egy tanár kelthet a diákok közt az osztályban, ha valami korabeli személyiségre tesz célzást, akiről azok sose hitték, hogy a neve valaha is szóba kerülhessen a katedrán. Amellett annak is örült, hogy ezek a helységek mást jelentettek néki, mint másnak, régesrégi pajtásokat, akikkel sok mindenben tartott össze; s úgy mosolygott feléjük, mintha lelket lelt volna bennük, mivel önmagából is sok mindent talált az emlékükben.”

(Fotó: Hulton Archive)