Nemes Nagy Ágnes már a Jelenkorral kialakított kapcsolata előtt is maradandó emlékeket szerzett Pécsről, az 1944-es nyilas hatalomátvétel ugyanis Lengyel Balázzsal együtt a városban érte, melyről egy Kabdebó Lóránt által készített interjú tudósít. Az eredetileg a Kortárs 1980/11-es számában megjelent, majd A magányosság vágya II. kötetébe is bekerült beszélgetésben („A háborúnak vége”) érzékletes leírás olvasható arról, hogy a szerző és férje – illetve a pécsiek – hogyan élték meg a világháború magyarországi fordulópontját: „hadd említsek meg egy másik dátumot, 1944. október 15-ét, a nyilas hatalomátvétel napját. Ezt mi a férjemmel Pécsett értük meg. Úgy kerültünk oda, hogy a férjem hadikórházba ment, mert szerettünk volna a sárgaságára szabadságos levelet kapni. Ezt azonban nem adták ki rögtön, többször vissza kellett menni érte. Az egész város nagyon izgatott volt, tele volt a Fő tér, a tömeg föl-le hullámzott, és ott, akkor, a pécsi Fő téren hallottuk a hangszórókból a Horthy-kiáltványt, hogy ki fogunk ugrani a háborúból, majd később hallottuk a Szálasit, amely szerint nem fogunk kiugrani a háborúból. Halvány sejtelmünk se volt róla, hogy most aztán mit kell csinálni. Választási pillanat volt ez. Most merre, hogyan? Nemcsak mi voltunk ebben a helyzetben, az egész város. Az emberek hamuszürke arccal föl-alá jártak, senki sem akart hazamenni. Kétszer is kimentünk a pécsi állomásra azzal, hogy na most felülünk egy vonatra, és megyünk Pestre, aztán mégis lebeszéltük magunkat. Másnapra aztán sikerült is kipréselni a szabadságos levelet, és így legálisan utazhattunk Pestre”.

Később aztán – nem függetlenül a Jelenkortól és a helyi szerzőkkel kötött ismeretségektől, barátságoktól – több pécsi vonatkozású szövege is megjelent Nemes Nagy Ágnesnek a lapban, melyek közül kettőre hívjuk fel a figyelmet. A Csorba Győzőnek ajánlott szöveg, A szirakuzai kikötő a hetvenéves költő köszöntésére készült a 1986. novemberi lapszámba. Benne Nemes Nagy a háború utáni négyhónapos, többek között Weöres Sándorral, Csorba Győzővel és Károlyi Amyval töltött római ösztöndíját eleveníti fel, s az ösztöndíjas időszak egyik utazását Szirakuzába. A kikötőbeli andalgásból egy Csorbához kötődő momentumot örökít meg Nemes Nagy: „Egyszerre csak Csorba Győző váratlanul oldalt fordul, látni szép, fiatal érem-profilját, egy kis lépcsőn lemegy a vízhez, lehajlik, aztán máris jön vissza. Mit csinált, Győző? – kérdezzük, amikor utolérjük. Ő csak mosolyog, elhárítóan vállat von, aztán mégis elárulja: Megfogtam a tengert. Rögtön átláttam: erről van szó. Meg kell fogni a tengert. Ha nem röstelltem volna a túl gyors majmolást, mindjárt lementem volna én is, hogy megfogjam ezt a görög-olasz vizet, amihez akkor jutottunk először érintésközeibe. Most már bevallhatom: utólag megfogtam.”

A világháború alatti, feszültséggel teli emlék Pécsről, majd az 1947-es, pécsi szerzőkhöz kötődő meghitt szirakuzai leírás mellett a Szederkényi Ervin emlékére készült 1987. júniusi lapszámban olvasható verset, az Egy várost elevenítjük fel mint a folyóirat történetéhez talán legközvetlenebb módon kapcsolódó írást. A költőnek a Pécshez fűződő viszonya – legyen szó a térről vagy a helyi ismerősökről – Nemes Nagy stílusának megfelelően koncentrálódik egyetlen képbe, melyet a fémládába zárt városra tűző nap és a visszaverődő, sugárzó fény rögzít. A rendkívül érzékletes allegorikus költeményben csak egy momentum utal közvetlenül Szederkényi halálára, mely a város jellegzetes motívumaival, a tornyokkal és a mandulafával, a nagyítóval nézett „vésetekkel” kerül egy felsorolásba. A fényes, napsütötte város részleteiben egyszerre találjuk meg az elmúlás, illetve a kulturális szépség jegyeit, ami az 1944-es és 1947-es emlékek ismeretében nem tűnik meglepőnek.

Egy város

Mindig napfényben láttam azt a várost.
Nem is kívánom másképp látni. Kell
néhány világos folt, amely fölött
külön nap süt, mintegy ládába zárva.

Persze, ezek önkényes részletek.
Kétsíkú emlék.
Minek is azt a három dimenziót
ráerőltetni egy arany-lapocska,
egy fém-pikkely dobozba-zárt
vékonyságára?
                         Természetesen,
ha nagyítóval nézném, látszana rajta
a véset: tornyok, mandulafák, halál,
az elkerülhetetlen panoráma.

De így, önkényes dobozába zárva:
önmaga az, és önmaga napvilága,
amely fedelén itt-ott, át meg át-
törve, nyilazó sugarát
romolhatatlan kibocsátja.

(Fotó: Fortepan/Hunyady József)