A művészettörténészként és költőként ismert Mándy a Szép Szóban debütált 1939-ben, első verseskötete pedig 1941-ben jelent meg. A világháború alatt túlélte a koncentrációs tábort, 1945-ös hazatérését követően pedig aktív alakítója volt a magyar kulturális életnek (többedmagával alapította az Európa Iskolát, rendszeresen közölt az Újholdban, és Kemény Katalinnal együtt részvevője volt a Hamvas Béla, Szabó Lajos és férje, Tábor Béla közti Csütörtöki beszélgetéseknek). A negyvenes évek végén tiltólistára került szerző műfordításból élt, majd a hatvanas évek közepétől gyerekverseket közölt és monográfiákat írt (magyarul Vajda Lajosról, franciául Bálint Endréről), gyermekirodalmi műveit leszámítva viszont a rendszerváltásig csak elvétve publikálhatott verseket Magyarországon (nem úgy a párizsi Magyar Műhelyben).

A rendszerváltást követően vált Mándy a Jelenkor szerzőjévé: 1990–1994 között zömében verseket, illetve két képzőművészeti írást közölt, az egyiket Kállai Ernőről, a másikat Kassák Lajosról. Ahogy művészettörténeti érdeklődése, úgy költészete is erősen magán viseli az avantgárd jegyeit: merész asszociációkon nyugvó képalkotás, a szabadvershez való vonzódás és erős mitologizáló hajlam jellemzi a verseit. Bodor Béla az Élet és Irodalom 2000. augusztus 4-i számában – szűk egy évvel a költő halála előtt – Rilkéhez és Weöreshöz hasonlította Mándy líráját: „Az a mitológiai otthonosság, ami Weöres munkáit mindvégig jellemezte, itt nem a versnyelv könnyed zeneiségével, inkább valami gótikus, misztikus darabossággal harmonizál, és körülötte Rilke világának dermesztő tágassága sejthető, amit egyfajta jellegzetesen közép-európai groteszk-patetikus hangvétel színez.”

A Jelenkor 1992 januári számának szépirodalmi blokkját Darvasi László, Tolnai Ottó és Márton László szövegei nyitják, melyek a kortárs magyar irodalom azóta megkerülhetetlenné vált könyveiből ismerősek. A veinhageni rózsabokrok címadó novellája, a Wilhelm-dalok tizenkét verse, illetve az Átkelés az üvegen záró fejezetének első szakasza mellett Mándy Stefánia költeményei, a boldog lelkek tánca, illetve a lassan éjszaka is erős darabjai a lapszámnak. Mindkettőben jól megfigyelhetők az avantgárd költészeti sajátosságok, utóbbi költeménytől viszont nem áll távol az irónia (lásd a bálozók–bélszín–strandra sült hús–fürdőkád asszociációs sort) és a Bodor Béla által „darabosságnak” hívott zeneiség sem, a rendszertelen rímek és a drámai jambus elioti törései. A vers komplex erejét továbbá a formai önreflexiókból (lásd „a szúnyognyi tér” rövid sorát és a zárlatban bekövetkező éjszaka/távozás pár szótagos elemeit), a központozás elhagyásából adódó jelentéstani játékokból, valamint a bálozás ironikus-mitikus megjelenítéséből nyeri, mely úgy viseli magán az avantgárd tipikus jegyeit, hogy közben túl is mutat azokon. A lassan éjszaka egy keveset tárgyalt, feledésben lévő költészet kiváló darabja.

lassan éjszaka

a maszkabálon fonott széksorokra szegecselt
apró szemek letétben életünk
most itt vagyunk sok bélszín strandra sült hús
forog forog a gőzölt cínterem
lilába játszó álarc mindenen
fenn csöndszobák a semmi jól lakik
konganak akkor is ha lassan éjszaka
álom telepszik zsúfolt lárvanépre
maszkjuk alatt a senki sörtefő
vagyont érő boldogtalan erekkel
arany terem dús félgömbök között
szúnyognyi tér
a gondolat egy fürdőkádba költözött
hortyogva duzzad mi szobába fér

a parkban kinn mit súgsz az orgonáknak
hogy annyi nyit hogy égre száll a
szirmanászhad s holnapra már fehér lesz a
kert ellepnek mindent késő jázminok
az olajfa szótalan ezüstje
sírni fog
mert
elmegyünk
s ezt nem
gondolja
végig
illatozna

(Bélyegkép: igyic.hu)